Ihász István - Pintér János szerk.: Történeti Muzeológiai Szemle: A Magyar Múzeumi Történész Társulat Évkönyve 8. (Budapest, 2008)

I. Tanulmányok - Huszár Zoltán: A Duna, mint nemzetközi vízi út

A 19. század első felében a Duna-torkolat hajózásában Oroszországnak jutott meghatározó szerep, amely a nemzetközi dunai hajózás számára alapvetően hátrányt jelentett. Az orosz-török háborút lezáró I812-es bukaresti béke Oroszország számára határként a Kiliaágat jelölte meg. A következő évtizedben, 1826-ban Oroszország megszerezte a Sulina-ág, 1829-ben, a drinápolyi békeszerződésben a legdélibb, a Szent György-ág feletti ellenőrzést is, aminek eredményeként az egész Duna-delta orosz fennhatóság alá került. A szerződés elvileg kimondta a kereskedelem és a dunai hajózás liberalizálását. A gyakorlatban azonban az orosz felügyelet alatt a különböző vámok, vesztegzárak alkalmazása, valamint a Dunadelta folyamszabályozásának elmaradása következtében jelentkező eliszaposodás egyértelműen hátrányosan befolyásolta a hajózást. A Habsburg Birodalom és Oroszország között 1840-ben létrejött szerződésnek, amely a fenti problémák kiküszöbölését szolgálta, nem sikerült a gyakorlatban érvényt szerezni. A Szentpéterváron aláírt megállapodás volt az első olyan jogi okmány, amelyben mindkét szerződő fél kinyilvánította azon szándékát, hogy a területéhez tartozó Duna-szakaszon alkalmazzák az 1815-ös bécsi kongresszuson született szabad hajózásra vonatkozó határozatokat, amelyek közül kiemelkedik az az elv és gyakorlat, hogy a folyón a kereskedelem senkinek sem tiltható meg, továbbá a megállapított illetékeken kívül semmilyen egyéb akadályozó tényező, pl. vám nem alkalmazható. Oroszország vállalta, hogy a fennhatósága alatt lévő Duna-delta sulinai-ágát hajózható állapotba hozza, ill. tartja. Ezen utóbbi ígéret azonban a következő években sem valósult meg.'

19 1851-ben a Habsburg Birodalom Bajorországgal kötött folyamhasználati szerződést, amely a két fél vízi útjain történő hajózást egymás számára jelentősen megkönnyítette.

40 A fent vázolt hajózási egyezmények és azok betartásának nehézségei ellenére a Dunatorkolatban élénk hajóforgalom volt már az 1840-1850-es években. Az Európai Duna Bizottság (EDB) által készített összeállítás azt mutatja, a hajószámra és a szállított áru tonnában megadott mennyiségére lebontva, hogy a jelzett időszakban ( 18471856) mely országok küldtek hajókat, ill. árut a Duna torkolatába. A „hajók száma" rovat nem tesz különbséget a hajótípusok között, így nem tudjuk, hogy mennyi volt a gőzhajó és az egyéb - evezős, vitorlás - hajó. Henry Hajnal statisztikája kivételt az osztrák és a francia gőzösök esetében tesz. Biztosan állíthatjuk, hogy az osztrák gőzhajók a DGT és/vagy az Osztrák Lloyd tulajdonában voltak. A táblázatból viszont világosan látszik, hogy a Dunatorkolat közelében lévő nagy hajózási hagyományokkal rendelkező országok - Görögország, Törökország - hajói szállították a legtöbb árut. Ugyanakkor, ha összeadjuk az „AusztriaMagyarország" és az „Osztrák gőzhajók" által szállított áruk súlyát, akkor a görög áruszállítás nagysága utáni 2. helyet érik el a Habsburg Birodalomból érkezett hajók, ami a Dunán bonyolódó kereskedelem fontosságát bizonyítja a dunai monarchia számára. A Duna-probléma önálló nemzetközi szerepe a krími háború idején ( 1853—1856)

41 kezdődött, és utána is megmaradt. Az Oroszországgal szemben szövetkezett hatalmak a béke előfeltételéül szabták a Dunán a szabad hajózás biztosítását. A háborút lezáró 1856. március 30-án aláírt párizsi békeszerződés

42 a besszarábiai határrendezés keretében Oroszországot megfosztotta a Duna-melléki területektől, a Duna-deltától, valamint a nem Duna-parti államoknak is garantálta a szabad hajózást a folyón. A békeszerződés 15. cikkelye kimondta, hogy az 1815-ös bécsi kongresszus záródokumentumában rögzített elveket kell alkalmazni a Dunára, ami alapvetően a szabad hajózás elvének gyakorlatba való átültetését jelentette. Ennek betartását Európa (az aláíró felek) kollektíven garantálja. 39 FEKETE Gy. 1984. 437-438. pp., PALOTÁS E. 1984. 11-12. pp. 40 A Pallas Nagy Lexikona V. k. 1893. 597. p. 41 KINDER, H.-HILGEM

AN, W. 1995.347. p. 42 PALOTÁS E. 1984. 21-23. pp.