Ihász István - Pintér János szerk.: Történeti Muzeológiai Szemle: A Magyar Múzeumi Történész Társulat Évkönyve 8. (Budapest, 2008)
II. Közlemények - Módszertan - Műhely - Tóth G. Péter: Szemfényvesztő idegenek a 17-18. századi Magyarországon
kategóriájává szelídültek. A csalást a kárvallott anyagi kártérítésével és testi fenyítéssel, az ördöngösséget és a babonaságot elmegyógyintézeti kezeléssel, az ördögszövetséggel kapcsolatos istenkáromlást testi fenyítéssel, a kuruzslást pedig pénzbüntetéssel büntették/kezelték ezután. Az újonnan bevezetett jogi kategóriák szerint lényegében a büntethetőség kérdésköre alapján vetették fel azt az ötletet, hogy a boszorkányságot inkább orvosi esetnek, elmebajnak minősítsék, és a kórházi kezelést, az elmegyógyintézeti vizsgálatot javasolják, sem mint a kemény büntetést. A rendelet a kegyelemgyakorlás egyik bevált és korábban is alkalmazott módjával erősítette meg azt a törekvést, amit Mária Terézia felvilágosult állama érvényesíteni kívánt: elmebeteget nem lehetett büntetőeljárásban elmarasztalni még a korábbi jogszabályok alapján sem. Talán ezért is lehet, hogy 1768 után több olyan elmeháborodott személy elleni eljárást ismerünk mágikus tevékenységek vádjával, számok ugyan nem több mint korábban, de az összes eljárást tekintve arányuk magasabb lett, ahol erre hivatkozva mentik fel a hatalom szemszögéből nézve „szerencsétlen" vádlottakat. Az új rendeletek a Praxis Criminalishoz képest is jelentős változást jelentettek, bár látszólag a mágikus tevékenységek üldözésének jogosítványait még ezek is megadták a helyi bíróságoknak, és a konfliktusokat gerjesztő közösségeknek. Alapvető különbség volt azonban, hogy az új rendeletek a megvadultakkal való körültekintőbb és humánusabb bánásmódra buzdítottak. 1756 áprilisában például a Zichy család nagyvázsonyi úriszékén perbe fogott Kiss Éva cselédlányt azért mentették fel a súlyos büntetés alól, mert - bár magát a boszorkányok áldozatának tartotta és a boszorkányok sugalmazására és kényszerítésére gyújtogatott, beszámíthatatlansága nyilvánvalóvá vált. Az általa boszorkányként megvádolt személyeket is felmentették, mondván a lány zavaros beszédei csak képzelgések. 61 1778-ban Somogy megye törvényszékén ítélkeztek a szőlősgyöröki Salamon István ellen, aki falujából kivonulva a szőlőhegyen töltötte ideje nagy részét, ott egy faszobrot készített, amire zsineget és láncot kötött, hogy a gonoszok ne kísértsék. A szobor nem lehetett túl sikeres, mert éjszaka tovább gyötörték a kísértetek. Ez az eset azért külön érdekes a mi szempontunkból, mert a szemléletváltás átmenetiségére világít rá. A hatóság képviselői bár magát a szerencsétlen embert nem tartották veszélyesnek - mutatva, hogy ők alkalmazkodtak a kor követelményeihez, - a szobortól annál inkább féltek, mondván az alkalmas a Gonosz megidézésére, ezért a büntetőeljárás lefolytatható. 62 1779-ben pedig az erdélyi Magyarlapádról került AlsóFehér vármegye bírósága elé egy Ádám nevű cigányember lányának ügye, akit a lakosság ördöngösnek tartott a szó bűnügyi és orvosi jelentésében is egyaránt. 6 '' A mágikus tevékenységek elmebajjá való minősítését nem csak a hatóság észlelte, de a mágikus piac is gyorsan alkalmazkodott a megváltozott szemlélethez. Az 1740-es évektől több olyan külföldön honos személy bukkant fel Magyarországon, akik az új, 'tudományos' gondolatok konjunktúráját lovagolták meg, de tették mindezt a régi hiedelmek felhasználásával. Ilyen volt például - az ugyancsak morva származású - Johannes Teüjfel „úr", aki 1759ben Egerben ajánlotta fel szolgálatait a hatóságnak, hogy „a mágikus betegségek" gyógykezelésének specialistájaként segít visszaállítani a téves képzelgésben szenvedők egészségét. A Teüffel útlevelére vezetett feljegyzések szerint 1759-ben Dél-Magyarországon, Temesvárott, Péterváradon és Verőcén már sikerrel gyógyított, s onnan jutott fel Egerbe, hogy a vármegyében is működési engedélyt kérjen. 64 De ebben az időszakban tűntek fel - jóval nagyobb számban, mint korábban - a kincsásók, pénznézők, táltosok, garabonciások, fekete61 Magyarorszgái boszorkányperek. [-11. 1970. II. No. 404. 62 KANYAR J. 1989. No. 63. 152-153. pp. 63 SZABÓ T. A. 1975. I. 1090. p. 64 SUGÁR I. 1987. 1-20. pp.
