Ihász István - Pintér János szerk.: Történeti Muzeológiai Szemle: A Magyar Múzeumi Történész Társulat Évkönyve 8. (Budapest, 2008)

II. Közlemények - Módszertan - Műhely - Tóth G. Péter: Szemfényvesztő idegenek a 17-18. századi Magyarországon

rétegek, udvari varázslók, asztrológusok okkult divinációs vagy mágikus gyakorlatának a hatása is. Mindenről a boszorkányüldözés forrásai, a valódi boszorkányperek, csak részben tudósítanak, annak ellenére, hogy a rendszer minden szegmense szerepet kapott bennük. A teljes ökonomikus rendszert a boszorkánypereken kívüli forrásokkal (rágalmazási perekkel, „boszorkányként" meggyilkolt személyekkel kapcsolatos hatalmaskodási perekkel, kuruzslók, gyógyítók ellen lefolytatott szabálysértési ügyekkel, egyházi fenyítőperekkel, a jogi, demonológiai, orvosi irodalommal) együtt mérhetnénk fel igazán. Az elit és a népi kultúra egymásra hatásáról konkrét varázslók példáját is említhetjük, például a török elől futó menekültáradattal küzdő Kolozsvár törvényszékéről, Kassai Tamásné Borbála asszony esetét 1582-ből. Kassainé egy általa nem olvasható könyv - mivel latin nyelvű volt - mágikus ábráit tanulmányozta és mutogatta ismerőseinek. A naiv asszony a Szent Mihály templom előtt (közvetlenül a plébánia kapujában), megvételre kínálta a könyvet egy kolozsvári polgárnak, aki azonban látva azt, figyelmeztette az asszonyt, hogy vigyázzon, az efféle varázskönyveknek használata veszélyes lehet.

12 1705-ben Szappanos Márton salétromfőző és szappanos polgárnak és fiának bűvészmesterkedései az edények és az ajtók trükkös mozgatásával, füléből, szájából „kivarázsolt" málészemekkel. A per idején már megholt fiú például azzal ámítja közönségét, hogy képes a kést lenyelni. A bűvésztrükkökkel való hivalkodás azonban a város általános bűnvizsgálatán már mint boszorkányos, ördögi mesterkedések tűnnek fel, egyes tanúvallomásokban pedig Szappanos Márton a boszorkánymulatságok síposaként elöljárójaként szerepel. Módra Jánosra hivatkozva Szabó Gáspár városi polgár azt állította, hogy Szappanos megholt fia egy könyvből olvasva vihart támasztott, amit csak Szappanos közbelépése hatására sikerült „megfékezni". A fiút összeszidja, a könyvet letéteti és a kamrában negyed kását széjjel hint, majd azt mondja: „Ha dolgot nem adhatok vala, most nagy kár s veszedelem lött volna!" A trükkös polgárt csak Felsőbánya város tanácsának közbenjárása menti meg a haláltól, büntetésül Nagybányáról száműzik és kegyelemből nem a hóhér, hanem a törvényszolga kíséretében a városból kikísérik.

13 De még a boszorkányüldözést lezáró Mária Terézia féle rendeletek után is kerül „elit" mágia és népi hiedelmekkel egyaránt érintkező eset törvényszék elé. 1773-ban Szabó Ferenc takácsmestert Eger püspöki kiváltságos mezőváros 1772. február 23-án ítéli el Szabó Ferenc csaló takácsot, aki a maga vérével írt/aláírt szerződés szerint aranyat kért az Ördögtől és magát az Ördögnek ajánlotta. Az ítélet alapján kézi munkával kell bűnéért vezekelnie és megjobbulnia.

14 Említettem, hogy a magyarországi boszorkányüldözés - eltérve a nyugat-európai gyakorlattól és hasonulva például a lengyelországi gyakorlathoz - a 18. század közepén érte el tetőpontját, Mária Terézia uralkodásának első évtizedében. A boszorkány- és varázslóperek felfelé ívelő számai mögött biztosan ott vannak a kliensek, páciensek „alulról jövő" késztetései, a keresleti oldal egyre erőteljesebb megjelenése. A mágikus és a gyógyító specialisták kínálati oldalán pedig az egyre szélesedő választék, a köztük zajló személyes és gazdasági verseny fokozódása; és természetesen ott van a jogszolgáltatás szigora, annak jogi kerete, az egyház elutasító magatartása és gyakran versenyképes ajánlatai a páciensek, kliensek felé. A csökkenő számok mögött pedig minden bizonnyal ott van a keresleti oldal érdeklődésének lanyhulása; a mágikus és a hivatalos orvosláson kívüli gyógyító piac szereplőinek presztízsvesztése, de a jogszolgáltatás lanyhuló figyelme, a gazdaságilag nem hatékony, 11 PÓCS É. 1983. 134-146. pp. 12 Magyarországi boszorkányperek oklevéltára. 1910. No. 14/15. 23-26. pp. 13 BALOGH 8.^2004. No. 25/XIII. 14 SUGÁR 1. 1987. No. 91. 213. p.