Ihász István - Pintér János szerk.: Történeti Muzeológiai Szemle: A Magyar Múzeumi Történész Társulat Évkönyve 7. (Budapest, 2007)
II. Közlemények - módszertan - műhely - Rainer M. János: Az 1956-os forradalom történetírása Magyarországon 1989 után
tanulási és alkalmazkodási folyamat egyik legfontosabb viszonyítási pontja. De nem az egyetlen. Ez az interakció az oktrojált elitek és az alávetett társadalmak között a térség szovjetizálásától a szovjet rendszer végéig tartott. Lényege a sztálini projekt (vagy az, amit a Vörös Hadsereggel érkező, vezetésre kiválasztottak annak véltek) megvalósításának kísérlete, majd az attól való elmozdulás, helyi változatok és stratégiák keresése. (Az útkeresés az első pillanattól kezdve jelen volt azok gondolataiban, akik az 1945 utáni pár évben Sztálin politikai manőverezését félreértve valódi nemzeti kommunizmusokon kezdtek gondolkodni - mint például Nagy Imre.) 1956 tehát nem vetett véget a klasszikus sztálinizmusnak (még megkésve és korlátozottan sem), hanem súlyos érvet adott azok kezébe, akik szerettek volna véget vetni neki. 1956 azon a ponton tört ki, amikor egy rövid és elég következetlen reformperiódust korlátozott resztalinizáció követett, majd újabb reformkezdeményezések történtek. A maga szempontjából nagyon éleslátóan fogalmazott az MSZMP ideiglenes KB-ja 1956 decemberében, amikor az események egyik fordulópontját abban látta, hogy a Nagy-fémjelezte pártellenzék (egyébként teljesen akaratlanul) kritikáját „kivitte az utcára". A szovjet rendszer nyelvi és intézményi keretei között folyó kritika a tömegindulatokkal kiszámíthatatlan gyúelegyét hoz létre, ahogyan 1956 radikális politikai forradalma mutatta. A következtetés: elkerülni az ilyen szituációt mindenáron, még a sztálini projekt feladásának árán is. 956 volt a legradikálisabb lázadás a szovjet rendszer ellen. A résztvevők tömegét tekintve is legfeljebb az 1980-8l-es lengyel forradalom mérhető hozzá. Mégis, úgy tűnik, hosszú távra véget vetett a magyar társadalom radikalizmusának és demobilizálta azt. Amit 1956 valójában el kezd/? etett, az nem újfajta politikai és társadalmi berendezkedés volt, amit az egyetemi hallgatók, Bibó István vagy Nagy Imre egymástól függetlenül és számottevő eltérésekkel vizionáltak. Inkább az a pragmatikus és lappangó alkuhálózati társadalmi berendezkedés, amely a kádári Magyarországot jellemezte, s amely minden 1956 utáni keletközép-európai szovjetrendszer számára (vonzó) mintaként vagy (elrettentő) példaként szolgált. A szovjet hadsereg, Kádár János és a mérsékelt rákosisták „November 4-e koalíciója" nem csak a harmadikutas-szocialisztikus utópiát törte össze. Maga alá gyűrte, - a jelek szerint a rendszerváltást is túlélőén - azt is, amit ugyancsak 1956, a forradalom kezdett cl: a magyar társadalom erkölcsi újjászületését. Peter Unwin, egykori budapesti brit nagykövet Nagy Imre-életrajzában azt írta, „Nagy és a forradalom bukásra volt ítélve, de visszadta Magyarországnak az önbecsülését." 5 Jó lett volna, ha így történik. 1956 - ha nem csak tünékeny szabadságünnepnek látjuk - inkább a szovjet rendszerrel való együttélés sajátos képességét adta. Ha ez a kissé borús következtetés legalább hipotézisnek elfogadható, akkor lesz igazán fontos, hogy tisztán lássuk - milyen is volt, milyen is lehetett volna forradalmunk. És talán még fontosabb, hogy lássuk: ez már inkább 1956 emlékezettörténetéhez tartozó kérdés. IRODALOM BAK M. János-KOZÁK Gyula-LITVÁN György-RAINER M. János 1991. Az 1956-os magyar forradalom. Reform-felkelés-szabadságharc-megtorlás. Történelmi olvasókönyv középiskolásoknak. Bp. DOYLE, William 2001. The French Revolution. A Very Short Introduction. Oxford. KORNAI János 1993. A szocialista rendszer. Kritikai politikai gazdaságtan. Bp. UNVIN, Peter 1991. Voice in the Wilderness: Imre Nagy and the Hungarian Revolution. London.
