Ihász István - Pintér János szerk.: Történeti Muzeológiai Szemle: A Magyar Múzeumi Történész Társulat Évkönyve 7. (Budapest, 2007)

II. Közlemények - módszertan - műhely - Rainer M. János: Az 1956-os forradalom történetírása Magyarországon 1989 után

totalitárius jellegének közös alapján vitatták azt, hogy az eseményekben a társadalmi avagy a nemzeti felszabadító program volt-e az elsődleges. Ez a vita történészek között zajlott, de lényegében követte a hazai politikai-ideológiai közbeszéd megoszlását. Maga a közéleti diskurzus azonban jó ideig féloldalas maradt. A nemzeti-konzervatív politikai oldal teljes tudatossággal törekedett saját történeti hagyományvonalának kialakítására. Arra is, hogy 1956-ot beillessze ebbe a konstrukcióba, ivei a hagyomány a magyar állam ezeréves kontinuitásának alapján fogalmazódott meg, 1956 kiemelkedő, de szervetlen epizód lett az 1945-90 közötti zsákutcában. A nemzeti-konzervatív oldaltól nem volt idegen a kanonizálás törekvése sem. Ezzel szemben a mai magyar szociáldemokrácia szembeötlően bizonytalan maradt. Úgy tűnt, nemigen van mondandója 1956-ról. Ennek oka nyilvánvaló: saját hagyományvonalába egyszerre akarta beilleszteni a tradicionális, 1948-ban megszakadt, 1956-ban újraéledt szociáldemokráciát és a kádári MSZMP örökségének egy részét. E kettő éppen 1956-ban antagonisztikus ellentétben állt. 1956 mindig a választásra figyelmeztetett: vagy a szociáldemokrácia, vagy Kádár. A bizonytalanság a kétezres évek elejére elmúlt. A hivatkozási alap mindinkább a jelenkori, a nyugati (főleg angol) baloldali értékrend lett. 1956 lassan beilleszkedett egy baloldali-progresszív történetbe, de egyben annak végpontjává vált. A kádári örökségről való hallgatás tovább tart. 1956-ról ma Magyarországon nemigen folyik történeti vita. Ahogy a forradalom igazi jelentőségét megvilágító két tényezőről, a Kádár-korszakról, illetve az emlékőrzés, emlékezet problémájáról sem (utóbbit az úgynevezett ügynökügyek azért kimozdították a holtpontról). Ezek a problémák azonban jelen vannak és lesznek is a magyar történetírás horizontján. Új történészi generáció fellépte várható, amelynek problémaérzékenysége más, és amely módszertani szempontból sokkal tudatosabb. E kettő találkozása kezdeményezi majd minden bizonnyal a történeti, sőt történészmiki - nem 1956-ról, hanem a következményeiről. Az a fajta etikai elkötelezettség, amely a rendszerváltó történetírást jellemezte, sajátja volt, eltűnik, vagy átalakul. 4. Ötven év után - kutatási problémák ós vitakérdések Talán nem véletlen, hogy ebben az évben egy baloldali kutatóintézet folyóirata tette fel a kérdést (mások mellett nekem is): Mit lát ma 1956 fő történeti problémájának? Tíz évvel ezelőtt, a 40. évfordulón úgy láttam, hogy 1956 fő történeti kérdései azok, amelyek a forradalmat elhelyezik nagy történetekben.

2 Ilyen az 1956 előtti egy-másfél (vagy két?) évtizedben lejátszódott társadalmi változások problémája, a forradalomban való részvétel motívumai és típusai, az 1956-os politikai tagoltság kérdése, a forradalom és a nemzetközi politika, valamint 1956 és a Kádár-rendszerjellege. Akkor úgy láttam, hogy az utóbbi 1956 legfontosabb történeti problémája: 1956 miatt lett Kádár János és rendszere olyan, amilyen. A vereségébe belenyugvó, kapituláló magyar társadalom is 1956-os tapasztalatai miatt építette fel a maga Kádár-kori világát. Azért fogadta el és fejlesztette tovább alkotó módon az informális alkuk, kölcsönös előnyök, a sohasem kodifikált megegyezések mikrovilágait. Ezt ma is érvényesnek tartom. De világos, hogy ez nem csak, talán nem is elsősorban történeti probléma. Inkább olyan morális kérdés, ami összefügg a történelemmel. 1956 elfoglalta helyét nagy történetekben is. Ma úgy érzem, 1956 fő problémája nem annyira a nagy történetben elfoglalt hely, pontosabban nem a nagy történet keretének meghatározása, hanem a forradalom, az esemény maga. De nem is részletei, hanem egésze. William Doyle, a nagy francia forradalom egyik legnevesebb (angol) történésze a for2 1956 fő kérdései és problémái - ma. Rubicon, 1996. 8-9. sz. 14—19. pp.