Ihász István - Pintér János szerk.: Történeti Muzeológiai Szemle: A Magyar Múzeumi Történész Társulat Évkönyve 7. (Budapest, 2007)

II. Közlemények - módszertan - műhely - Rainer M. János: Az 1956-os forradalom történetírása Magyarországon 1989 után

d) Megkezdődött 1956 megéléstörténetének feldolgozása - oral history források felhasználásával. A 2000-es évek elejétől nagy figyelem övezi a forradalom emlékezetének alakulását. e) 1956-ról ezeken kívül nagyszámú összefoglaló született, a legkülönfélébb színvonalon. 1956 elfoglalta helyét a 20. századi magyar történelemről szóló új összefoglalókban és tankönyvekben. f) A történeti kutatás számtalan 1956-ról szóló dokumentumfilm, televíziós műsor és internetes tartalomszolgáltatás alapját szolgáltatta. Az új, népszerű médiumok hatalmas keresletet támasztottak a kutatás eredményei iránt. A jelenkorral foglalkozó történészek egy jó része ma kiterjedt szolgáltatói tevékenységet végez. Valóságos emlékezet-ipar, múlt-ipar alakult ki, professzionalistákkal. Összegezve: A jelenkortörténetről szóló irodalmat Magyarországon a rendszerváltás után a politikatörténet túlsúlya jellemzi. A közéleti diskurzusok is erősen kötődnek a politika történetéhez. Nyilvánvaló, hogy ennek korábban egyáltalán nem, vagy alig ismert részleteit lehetett legkönnyebben feltárni a „levéltári forradalom" következtében. Amíg 1989 után jó tíz évig az 1956-os forradalom, a kommunista hatalomátvétel, a Rákosi-korszak, az „új szakasz" és az 1956 utáni megtorlás állt az érdeklődés középpontjában, addig a 2000-es évek nagy témája láthatólag a Kádár-korszak lett. Ennek hosszú folyamatjellcge már most láthatóan változtatni fog a megközelítés egyoldalúságán. Valószínű, hogy a politikatörténet mellé felzárkózik a társadalom-, mentalitás-, és kultúrtörténet, teret hódítanak a lokális- és mikrotörténetek. Ehhez kiváltképpen jó nyersanyagot jelent a mai magyar jelenkortörténeti kutatás legdivatosabb forráscsoportja, az állambiztonsági szervezet iratai. 3. Viták és történészviták Milyen markáns felfogásbeli különbségek láthatók 1956 rendszerváltozás utáni tudományos interpretációjában? A tudományos interpretációban kevésbé látszanak erőteljes különbségek. A mai irodalom - más körülmények között - egy már lényegében negyvennegyvenöt éve folyamatos diskurzus vonalát követi. Fő törésvonala már az ötvenes-hatvanas évek fordulóján kialakult. A baloldali, posztmarxista történetírás nem látta lezárt történetnek a szovjet típusú szocializmus történetét, és a magyar forradalmat az egyik legreményteljesebb kísérletnek tartotta a sztálinizmustól való elmozdulás útján. Akik viszont a szovjet szocializmust lezárt történetnek tartották, 1956-ot antitotalitárius és/vagy nemzeti felkelésnek, forradalomnak, szabadságküzdelemnek tartották. Ebben a korai irodalomban is a krónikatípusú leírások érték cl a legnagyobb hatást, amelyek eleven színekkel ábrázolták az események láncolatát, az egyéni vagy kollektív szereplöket és leginkább egyetemesnek tartott emberi értékek megjelenítésére törekedtek. Ezeket többnyire szemtanúk írták, mindenesetre az ő beszámolóik keltették a legnagyobb figyelmet, érték el a legnagyobb sikert. 1989 után a történetírás többnyire ezt a mintát követte. 1956 történeti narratíváinak nagy része a különféle krónikák sorába illeszkedik. A szovjet rendszer története, reformjaival együtt lezárult, a marxista jelenkortörténet defenzívába szorult, úgyhogy 1956 domináns interpretációs kerete a totalitarizmus-elméletből származik. A kilencvenes évek elején egy tulajdonképpen népszerűsítő kiadvány, az 1956-os Intézet és a Tankönyvkiadó rövid összefoglalója

1 nyomán zajlott tulajdonképpen az egyetlen nyílt történeti vita a forradalommal kapcsolatban. A vita két főszereplője, Litván György és Tőkéczki László a forradalom anti-