Ihász István - Pintér János szerk.: Történeti Muzeológiai Szemle: A Magyar Múzeumi Történész Társulat Évkönyve 7. (Budapest, 2007)
II. Közlemények - módszertan - műhely - Rainer M. János: Az 1956-os forradalom történetírása Magyarországon 1989 után
Az 1956-os forradalom történetírása Magyarországon 1989 után Rainer M. János Az 1956-os magyar forradalom kutatásának helyzetéről szólva mindenekelőtt személyes pozíciómat kell tisztáznom. Nem tudok erről az elvárható objektivitással és a szükséges kritikával beszélni. Magam is ezzel foglalkoztam, s ha az utolsó másfél évtizedet tekintem át márpedig ez a szándékom -, akkor személyes történetemet is mondom. A következőkben először arról a változásról szólok, amely 1989-ben történt, s amely a magyar jelenkor történetírást új dimenziókba helyezte. Ezután a kutatás új pályáiról, eredményeiről, a vizsgált problémákról beszélek. A harmadik részben az 1956-tal kapcsolatos vitákat tekintem át röviden. Végül megpróbálok javaslatokat tenni az 1956-tal kapcsolatos kutatás fő kérdéseire - ma, ötven évvel a történtek után. 1. Helyzetkép 1989-ből 1989-ben a magyar forradalom historiográfiája már több mint három évtizedes pályát futott be. Ezt a történetírást egészen a magyar és kelet-európai rendszerváltásokig meghatározta hogy: a) Nyelvi nehézségek miatt többnyire magyarok írták, legalábbis a meghatározó és a hoszszabb munkákat. b) A nyugati, erősen a magyar emigráció által meghatározott diskurzus és a hazai kommunista történetírás között lényegében nem volt kapcsolat, de mindkét oldal az állandó vita szituációjában érezte magát. c) Az 1956-os történet uralkodó értelmezési kerete a politikatörténet és a kremlinológia, magyarázó paradigmája a totalitarizmus volt. 1989 néhány vonatkozásban azonnali és alapvető változást hozott. Magyarországon is szabaddá és sokszínűvé vált a kutatás és a közbeszéd a közelmúltról. A korabeli levéltári források hozzáférhetővé váltak az egész 1945 utáni korszakra vonatkozólag. A nemzetközi jelenkorkutatással való kapcsolat helyreállt. 1956 emlékezete kulcsszerepet játszott a magyar rendszerváltásban. A Kádár-rendszer legitimációja a társadalomnak biztosított engedményeken, szabadságok és adományok bonyolult rendszerén nyugodott. Amikor ezek gazdasági okokból nem bizonyultak fenntarthatónak (elsősorban az életszínvonal folyamatos emelkedése), a legitimáció meggyengült. Ez a folyamat a közelmúltról való nyilvános diskurzusban tudatosult. A vádirat a múlt bűneiről szólt, de a vádlott a nagyon is jelenbeli kádárista rendszer volt. Fő bűne az 1956-os forradalom leverése, résztvevőinek, köztük a szimbolikus alakká vált Nagy Imrének kivégzése volt. A forradalommal kapcsolatos történetírást ez az 1989-ben kialakult sajátos helyzet részben ma is meghatározza. A korábbi marxista-leninista interpretáció azonnal kimúlt, befolyása eltűnt. Erőteljes igény fogalmazódott meg „az objektivitásra", ami abból a tévhitből táplálkozott, hogy mindenfajta interpretáció úgy működik, mint a kommunista tette. A történészek tehát valószínűleg hazudnak, ezzel szemben az egykorú dokumentumok mintegy „önmagukért beszélnek". Az árnyaltabb megközelítés megengedőbbnek mutatkozott a történészi narratíva iránt, de igazán „hitelesnek" az interpretációban szegény krónikajellegű munkákat tartotta. Az „igaz történet" elmondását, illetve a „hősök cselekedetei" megörökítését viszont a történészekre rótta, mint kötelességet. Ugyanezt a szerepet játszották el a
