Ihász István - Pintér János szerk.: Történeti Muzeológiai Szemle: A Magyar Múzeumi Történész Társulat Évkönyve 7. (Budapest, 2007)

IV. Kiállítások - Mód László: Céhek, iparosok, segédek. Mesterségek Szentesen. Kisipartörténeti állandó kiállítás a szentesi Koszta József Múzeumban

A céhrendszert az 1872. évi VIII. törvénycikkely szüntette meg, lehetőséget biztosítva az ipartársulatok felállítására, amelyekbe nem volt kötelező belépni. Szentesen is kísérlet történt általános ipartársulat megalakítására, működése azonban a belső villongások miatt akadozott. Áttörést az 1884. évi XVII. törvénycikkely hozott, amely elrendelte a hatósági jogkört is gyakorló ipartestületek felállítását. A szentesi iparosok közgyűlése 1885. május 27-én kimondta a Szentesi Ipartestület megalakulását, ami 1886. augusztus 24-én kezdte el működését. 1925-ben 904 taggal rendelkezett. A legnépesebb a cipész (133 fő), a férfiszabó (109 fő), a kovács (75 fő), a csizmadia (68 fő), valamint a kőműves (60 fő) szakosztály volt. 1920-ban Szentes lakosságának 20,1 %-a (6515 fő) tartozott az ipari népességhez, ami az országos átlagnál (19%) valamivel magasabb arányt képviselt. A helyi ipar a két világháború között a mezőgazdaság függvényében alapvetően ellátó és feldolgozó ágazatként működött nagyobb üzemek és vállalkozók nélkül. A város a háziipar fejlesztésére a szegényebb rétegek megélhetését elősegítendő továbbképző tanfolyamokat szervezett. A 3 hónapos csipkeverő képzésre 1936-ban 60, 1938-ban pedig 200 fő jelentkezett, de fejlődő ágazatnak bizonyult a gyékényfeldolgozás és a háziszövés is. Gazdagnak tekinthető a Szentesi Ipartestület tevékenységéhez kapcsolódó dokumentumok, tárgyak gyűjteménye. Érdemes megemlíteni azt a mcsterjegyekkel díszített serleget, amelyet 1938-ban Várady László országgyűlési képviselő ajándékozott a Szentesi Ipartestület számára. Díszes kivitelű a Balázsovics Norbertnek adományozott emléklap is. A kiállítóteremben a céhes és az ipartársulati emlékanyag megtekintését követően képzeletbeli utazást tehetünk a mesterségek utcájában, ahol bepillantást nyerhetünk a szentesi iparosok (takács, mézeskalácsos, gyertyaöntő, talicskás, bognár, kovács, szűcs, szíjgyártó, kádár, korsós, cipész) által használt szerszámok, munkaeszközök sokszínű világába. A bemutatott műhelyek közül a talicskás és a korsós emelhető ki, hiszen ezen iparok űzői egyedi, Szentesre jellemző áruféleségeket gyártottak. A talicskagyártás önálló iparággá válásában fontos szerep jutott az árvízvédelmi munkálatoknak, hiszen a teherhordó eszközök iránt jelentős mértékben megnövekedett a kereslet. Készítésükkel nemcsak a specializálódott mesterek foglalkoztak, hanem a faipari szakmunkát űzök, kádárok, asztalosok, bognárok, ácsok is, sőt bekapcsolódtak a kisparasztok és a kubikosok is időnként. Keresetkiegészítésként a talicskások szerszámnyeleket, jármokat és mezőgazdasági munkaeszközöket is gyártottak. Készítőjük közül a 20. század elején a Zelei és a Támadás család, illetve Vidovics János tűnt ki. Szentesen az 1920-as években 7 talicskakészítöt vettek számba, akik főleg a kubikosok számára készítettek teherhordó eszközöket. Szentcsen a két világháború között ötféle talicskát (kubikos, félkubikos, kerti, trágya- és habarcshordó) készítettek. Egy átlagos talicskagyártó kisüzem felszerelése szegényesebb volt, mint az asztalos-, a kádár- vagy éppen a bognármühelyeké. A szentesi talicska az 1880-as évektől kezdett országszerte ismertté válni, fokozatosan elhódítva a piacot a szegeditől. Nagyobb kerékkel, kisebb fenékkel rendelkezett mint a szegedi, a teher súlypontja egészen a kerékre esett. Dereka szinte teljesen elcsökevényesedett, mozgatása könnyű volt, hám nem kellett hozzá. Kevesebb föld fért bele, könnyebben felbillent, eldőlt. Éppen emiatt mondogatták gyakran azt, hogy „ritka süldőkubikos az, akivel néhány bukfencet nem vetett a szentesi talyiga, mire minden szeszélyét kiismerte" A talicskások munkaeszközei közül kiemelkedik a gyalupad, amely nélkülözhetetlen a mesterség gyakorlásához. A műhelyben megtaláljuk ezen kívül a különböző méretű fűrészeket, fúrókat és sablonokat, amelyeket a teherhordó eszközök gyártásához használtak. A Szentesen tevékenykedő agyagiparosok vízhordásra és tárolásra alkalmas korsókat, kantákat, locsolókat, tálakat, bögréket, virágcserepeket, mozsarakat, szilkéket és csirkeitatókat készítettek, alkalmanként mázas kerámiával is foglalkoztak. Szentesen az 1828-as összeírás 3 fazekast vett számba. 1863-ban 24 személyről, 1870-ben 19 korsósmcsterről és 5 segédről emlékeznek meg a források. Az edények kiégetése állandó tűzveszéllyel fenye-