Ihász István - Pintér János szerk.: Történeti Muzeológiai Szemle: A Magyar Múzeumi Történész Társulat Évkönyve 7. (Budapest, 2007)

II. Közlemények - módszertan - műhely - Gál Éva: Drágakövek és utánzatok muzeológus szemmel

tábla felső rész (korona) — rundiszt alsó rész kalett /. ábra A csiszolt drágakő részei Európában a németországi Idar-Oberstein és környéke a középkortól vált az achátcsiszolás központjává. Achátot számos múzeumi műtárgy tartalmazhat (az evőeszköznyelektől az edényekig, díszdobozoktól a gyöngysorokon át, az egyéb különféle ékszerekig.) Habár az achátok előfordulása jóval gyakoribb, mint mondjuk a legjobb minőségű rubintoké, zafíroké vagy éppen smaragdoké, tekintsünk az achátból készült, vagy vele kombinált, díszített tárgyra úgy, mint egy csodálatosan nemes anyagra, amely igen nagy szaktudással, egészséget nem kímélő, türelmes munkával készült, megrendelőik, egykori használóik örömére. Az achátfajták rendkívül változatos rajzolatát a sík felületkiképzéssel (lapok, lemezek, edénytest, vagy pl. dombomra csiszolt ékkő) lehetett leginkább érvényre juttatni. Másrészt színjavítás céljából gyakran festették meg a nyersanyagot különféle eljárásokkal (manapság természetellenes, furcsa színű darabok is forgalomban vannak). Réteges változataik (pl.: fekete-fehér ónix,

36 barna-fehér szárdónix) mint már említettük, a drágakő véséssel nyerték el nemes formáikat. (1. ábra) A gyémánt Földünk legkeményebb ásványa, ezért csak saját porával csiszolható. Nem véletlen, hogy kezdetben (a 14. században), csak eredeti kristálylapjainak polírozását tudták megoldani. Ezért találkozhatunk középkori műtárgyakban „csúcsos" gyémántokkal, amelyek a kristályosodás során nyert oktaéderes formát őrzik. 1400 táján az oktaéder alakú gyémánt kristályra felső vízszintes, szélesebb lapot (ez az ún. tábla), míg alján kis lapocskát (ez a kalett) képeztek ki. Az ilyen darabokat „vastag kőnek", vagy „táblás kőnek" is nevezik. Ezzel kezdődik a briliáns forma kialakulása, amelynek során egyre több lap (fazetta) került a gyémántcsiszolat felületére. A fazettacsiszolás egyik sorsfordulója a 15. század végén a csiszolókorong elterjedésével következett be, amely minőségi változást hozott. Mivel a cél mindenkor a gyémánt optikai tulajdonságainak (külső és belső brillanciájának, tüzének, ragyogásának) tökéletes érvényre juttatása volt, újabb és újabb kísérletek születtek a gyémánt megmunkálás terén. A 2-3. ábrákon bemutatott csiszolási formák megjelenése korhoz is köthető, a régi nyolcas csiszolás a 16. század közepén, a Mazarin csiszolás 1650 körül, a Peruzzi csiszolás a 17. század végén született. Végül is több évszázados folyamat eredményeként alakult ki a mai, modern briliáns csiszolási forma, amely a lapok számát, méretét, egymással bezárt szögét, a kő részeinek arányait is pontosan megszabta. Az ideális csiszolási forma kialakításában több szakember is meghatározó szerepet töltött be. A 3. ábrán látható Tolkovszky-briliáns 1919-ben, míg az Eppler nevéhez kötődő modern briliáns (finomcsiszolású briliáns) 1939-ben született meg.

37 (2-3. ábra) A modern briliáns alakja kerek, és a táblán kívül legalább 56 fazetta kell, hogy határolja. Különböző kom tárgyakban tehát különféle csiszolási formákkal találkozhatunk, s ez lehet 36 Az ónix nevü achátfajta valójában fehér, de festéssel fekete-fehér réteges megjelenést kaphat, amely aztán jó alapanyagul szolgál a gemmák készítéséhez. Az ónix pusztán feketére festett változatban is előfordul - általában ezt a fekete változatot azonosítják az ónix névvel. A különböző színkombinációjú réteges achátokat „lágenkő"-nek is nevezik. 37 A gyémántcsiszolásról közölt adatok helye: SCHUMANN, W. 1992. 80-81. pp.