Ihász István - Pintér János szerk.: Történeti Muzeológiai Szemle: A Magyar Múzeumi Történész Társulat Évkönyve 7. (Budapest, 2007)

II. Közlemények - módszertan - műhely - Bircher Erzsébet: A kényszerek foglyai. Bányászok az 1956-os forradalom utáni gazdasági konszolidációban

A gazdaság szükségállapotáról 1956 novemberében az energiafronton szükségállapot látszott kialakulni. A kormány számára nyilvánvaló volt: szén kell mindenáron, tehát meg kell, vagy inkább ki kell egyezni a számos okból elégedetlen, a forradalom alatt saját érdekeit végre összefoglaló, azokért harcolni is kész bányásztársadalommal. A bányászok „harca" nem jelentett feltétlen fegyveres ellenállást: ám a sztrájk, a termelés megtagadása legalább olyan veszélyes és hatékony lehetett az ország gazdasági állapota miatt, mint amaz. Azok a bányászok, akik váratlanul „harcosan" vettek részt a forradalom eseményeiben, meglepően keményen harcoltak érdekeikért a konszolidációs folyamatot szolgáló alkuban is. Megfogalmazott céljaik azonban - minthogy azok alapvetően eltérő koordináta rendszerekben mozogtak - nagyon változó eredménnyel jártak. A forradalom két legfontosabb célkitűzése: a többpártrendszer és a szovjet csapatok Magyarországról való kivonása természetesen a bányászok követelései között is olvashatók voltak. Ez volt az, azonban amiről a hatalom még csak tárgyalni sem volt hajlandó. A kormányzat életképessége az élet normalizálásával volt bizonyitható: ennek pedig egyik alapja a szén volt. Ahhoz, hogy a győztesek kikeveredjenek a sok szempontból háborúsnak tekinthető állapotokból, biztosítani kellett első lépésben a minden gazdaság alapját jelentő nyersanyagot, a szenet. A tárgyalások első fordulója November elején a kormány tette meg az első lépést: tárgyalt mindenről, ami nem érintette a politika és a hatalom mezőjét. A kormányzat tárgyalt, s sokszor négy-öt éve élő követeléseket teljesített. A felszín, a látszat még békülékcnységet mutatott. Az első hetekben a helyzet egyenlők közötti tárgyalásnak tünt. A kompromisszumkészség látszatvalósága mögött azonban megindult a bányászok lehetséges ellenállásának, erejének megtörése. A munkástanácsok helyzetének megingatása, a karhatalomnak, mint a párt „pörölyének" szervezése, s általában is maga a pártszervezés min-mind az ellenállás lehetséges formáinak megtörésére irányult. Megindult a politikai rendőrség zsarolása, beszervezési kísérletei a forradalomban részt vett bányászokkal szemben. A bányászok - miközben országos sztrájk volt a bányákban - november 20-ra kidolgozták a Kádár-kormány elé terjesztendő követeléseiket. A bányákban ekkor csak a teljes létszám 20% -a dolgozott. November 21-én az ország több pontjáról bányászküldöttségek jelentek meg a bányászat felügyeletét is ellátó Apró Antalnál, követeléseiket 21 pontos petícióban foglalták össze. A sztrájkjog fenntartásával fenyegettek arra az esetre, ha a követeléseiket nem teljesítik. Közülük a politikai mezőt érintő követeléseket elutasították, sem a szovjet csapatok kivonásáról, sem új, többpártrendszer alapjain megtartott választásokról hallani sem akart a kormányzat: ez utóbbi helyzetének legitimitását is felvetette volna. Miközben a tárgyalások fenntartásán fáradozott, megmutatta kevésbé barátságos arcát is: ugyanezen a napon, Budapesten betiltotta azt a nagygyűlést, melynek célja az Országos Munkástanács megalakítása volt, s melyen a bányászat jelentős személyiségei is részt vettek. November 25-én az MSZMP ideiglenes vezetése a Parlamentben értekezletet tartott a vállalatvezetők, a szakszervezeti vezetők részvételével. Apró Antal gazdasági ügyekkel foglalkozó beszédében kiemelte a bányák működésének szükségességét: az iparnak szén kellett. Élesen fogalmazott, fenyegető hangú beszédében Kádár is szóba hozta a bányászokat: "A kormány mielőbb meg akarja valósítani, hogy mindenki felelem nélkül élhessen. Féljenek az uszítók, az ellenforradalmárok. Azonnal megszűnnek a letartóztatások, ha vál-