Ihász István - Pintér János szerk.: Történeti Muzeológiai Szemle: A Magyar Múzeumi Történész Társulat Évkönyve 5. (Budapest, 2005)

I. Tanulmányok - Balahó Zoltán - Gál Vilmos: Jakabffy Imre életútja a nemzetiségi térképektől a régészeti bibliográfiáig

hedt politikusok gyülekezőhelye, ahol nagyapám találkozott a még élő politikustársaival. Járt rendületlenül, ameddig bírta lábbal és szemmel. Az biztos, hogy én még a saját szememmel láttam gróf Károlyi Gyula miniszterelnököt, aki a Kálvin téren szállt fel a 16-os villamosra és úgy ment a parlamentbe. De az öreg Apponyi Albertet is láttam a trianoni békediktátum aláírásának tíz éves évfordulóján, 1930. június 4-én. Én éppen az iskolába mentem, amikor láttam, hogy ott áll a mostani Korona szálloda mellett a Magyar utca sarkán, zuhogó esőben, cilinderrel a fején. Behúzódtam egy kapu alá, és vártam, hogy mikor jön érte valaki és viszi el a parlamentbe. Eleinte elég nehéz volt megszoknom Pestet, elszakadni a szülőktől, testvérektől és a megszokott környezettől, öregek között éltem, bár az iskolatársaim rendszeresen eljöttek hozzám, vagy én mentem el hozzájuk játszani - akkor a város nem volt még ilyen nagy és túlzsúfolt, az érintkezés is közvetlenebb volt. Ötödikes voltam, amikor nagyapám 1930-ben meghalt. A lakással kapcsolatban zűrök támadtak, ezért apám elhatározta, hogy a következő évtől a szegedi piaristákhoz fogok járni, és ott egy konviktusban fogok lakni. Az új iskola elég gyenge színvonalú volt, sokkal gyengébb, mint a pesti. Egyrészt nagyon sokan jártunk egy osztályba, hatvanan-hetvenen is néha, másrészt nagyon sok szegény, falusi gyerek járt hozzánk, így nem volt meg az a háttér gyerekanyagban sem, ami a pesti piaristáknál megvolt. 1932-1933-ban, a gazdasági krízis mélypontján nem egyszer előfordult, hogy a tanári reverendából előhúzott Jkitli meg kenyérdarabok jelentették az étkezést a szegedi tanyákról naponta bejáró mezítlábas, éhes gyerekeknek. Akkoriban a szegény gyerekek csak úgy juthattak gimnáziumba, ha elemi után, vagy a polgáriban tandíjkedvezményéit folyamodtak. Ennek a kedvezménynek a birtokában majdhogynem ingyen tanulhattak. Egy Szeged környéki parasztgyerek járhatott a tanyaközpontba, vagy a legközelebbi iskolába - hat elemiig -, de ha feljebb akart lépni, akkor négy elemi után különbözeti vizsgát kellett tennie, annak sikere után pedig polgáriba, vagy gimnáziumba mehetett. A helyi plébános, vagy tiszteletes úr javasolhatott gyerekeket gimnáziumi továbbtanulásra, ugyanis íratlan szabály volt a helyi plébános, vagy lelkész előterjesztését elfogadni. A szegény parasztgyerek gimnázium után jelentkezhetett egyetemre, mehetett bölcsészkarra, vagy jogásznak, nyitva állt előtte az út. A különböző ideológiai alapon megszervezett diákkollégiumok pedig arra adtak lehetőséget, hogy a vidéki, vagy határon túli szegényebb sorsú, de jófejű diákok olcsó szállást és kosztot kapjanak tanulmányaik idejére. Ilyen volt például a Szent Imre Kollégium a Gárdonyi-szobor közelében Budán. Persze az akkori gazdasági viszonyok között elég alacsony színvonalúak voltak ezek a szállások, főként a koszttal voltak nagy bajok. Ugyanis közös konyha rendesen nem is volt, tömegkonyhákra próbáltak előfizetni, vagy házakhoz jártak kosztolni. Erről nagyon érdekesen ír könyvében Rónai András későbbi főnököm, mert ő is egy ilyen kollégiumban lakott.

22 Szegeden a Szent Gellért konviktusban laktam, amit még bajdanában egy Gyertyámos nevezetű Torontál megyei falu németajkú lakói alapítottak azzal a céllal, hogy sváb gyerekeik megtanuljanak magyarul. Olyan volt ez, mint amikor a magyar gyerekeket a szüleik elküldték a felvidéki német városokba, mondjuk Pozsonyba, Eperjesre, Lőcsére német nyelvet tanulni, onnan pedig cserealapon küldték a gyerekeket Kecskemétre, Debrecenbe, vagy Szegedre. Trianon után természetesen megszűnt a konviktus eredeti értelmében működni, de még mindig jártak ide Arad megyéből, Torontálból az elszakított, de régen kulturálisan és gazdaságilag Szeged régiójához tartozó területekről tanulni, de helyet találtak itt a közeli magyarok is. Egy szobában huszan-huszonöten laktunk, vaságyakon, deszkákon matraccal, de eire nem adtunk, komfortismerete a legtöbbnek amúgy sem volt. Voltak szobafelelősök, a három tanulószobában pedig mindig felügyelt ránk egy tanár.