Ihász István - Pintér János szerk.: Történeti Muzeológiai Szemle: A Magyar Múzeumi Történész Társulat Évkönyve 5. (Budapest, 2005)

VI. Könyv- és folyóiratszemle - Egy évfordulóról, két könyvről és sok emlékről. A szolnoki Damjanich János Múzeum kiadványai (Szathmáry István)

és szintén nagyon jelentős kollekciót alakítottak ki a megye fazekasságának jellemző darabjaiból. A népművészeti tematikájú kiállítások 1975-ben kezdődtek meg itt a Szolnok Megye és az Alföld tájegységeinek népi iparművészete címmel, majd hosszú sort követően legutóbb egy teljesen újszerű, közönségérdeklődésre számot tartó, de eddig erősen mellőzött tárgyú kiállítás született az intézményben Erotika a népi kultúrában címmel, melyhez egy azonos című nemzetközi konferencia is csatlakozott. A néprajzi osztály is tudományos munkák sorát bocsátotta a közönség elé, melyek közül az egyik legjelentősebbet, a „Szolnok Megye népművészete" című kollektív kiadványt említjük meg. A mű első kötete lett egy, az egész országot hasonló szempontból bemutató sorozatnak. Ugyancsak a néprajzi osztály a szervezője annak a néphagyományt életben tartó szándékú évente ismétlődő rendezvénynek, a megyei néprajzi és nyelvjárásgyűjtő pályázatoknak, melyek egyrészt a tervszerű gyűjtőmunkát egészítik ki lappangó emlékek feltárásával, másfelől egy szélesebb közönség figyelmét keltik fel a hagyományos értékek megismerése és megőrzése iránt. Mint már írtunk róla, a múzeum születése több szállal kötődik a város képzőművészetéhez és a Szolnoki Művésztelep létéhez. Nem véletlen, hogy az intézmény képzőművészeti gyűjteménye szinte teljesen az alföldi festészet alkotóművészeinek munkáit gyűjtötte egybe és őrzi. Kivételt elsősorban a Barcsay Jenő festőművész által adományozott Mednyánszky kollekció, illetve a Szepesházy-adományként a falak közé került Csontváry kép jelenti. A könyv részletesen tárgyalja a szolnoki Művésztelep létrejöttének körülményeit, bemutatja eseménytelennek semmiképpen sem nevezhető életét, onnan kezdve, hogy a hadifestőként erre járó August v. Pettenkofen a 19. század derekán felfigyelt a táj festői vonzerejére, majd elhírelve az itteni látnivalókat, eddig csak a külföldet járó művészeksorát csábította a városba és környékérc. Az egyre fokozódó érdeklődés vezetett oda, hogy 1902-ben kormányzati segítséggel a város eljutott egy állandó művésztelep létesítéséig, amely két háború, a forradalmak, majd a megszállás és az azt követő diktatúra negatív hatásait túlélve napjainkra régi szellemében kelt életre. A képzőművészeti gyűjtemény ennek a hosszú, bő másfél százados időnek a lenyomatát őrzi a főtéri épület falai között, ugyanakkor a Galéria időszaki kiállításai segítségével rendszeresen ablakot nyitott és nyit a jövőben a külvilág képzőművészetére is. 8. kép Damjanich Jánosné útiládája