Ihász István - Pintér János szerk.: Történeti Muzeológiai Szemle: A Magyar Múzeumi Történész Társulat Évkönyve 5. (Budapest, 2005)

II. Módszertan - Műhely - Közlemények - Medgyesi Konstantin: Történeti gyűjtemények és a sajtónyilvánosság

Történeti gyűjtemények és a sajtónyilvánosság Medgyesi Konstantin Történész-muzeológusként és a szegedi Móra Ferenc Múzeum sajtóreferenseként szerezhettem és szerezhetek tapasztalatokat arról, hogy miként lehet nyilvánosságot biztosítani a múzeumi világ és azon belül a történeti gyűjtemények számára. Amikor most egy megítélésem szerint - hatékony módszerre teszek javaslatot, akkor persze nem gondolnám, hogy ezzel magam találtam volna fel a „csodafegyvert", de azt bizton állíthatom, e megközelítés alapján eredmények érhetőek el. Meggyőződésem, a megfelelő sajtómunka alapelve: ahhoz, hogy egy-egy múzeumi téma „átmenjen" a média fórumain, szinte készre meg kell írni a történetet, vagyis részletesen kidolgozva, de nem több mint 1800-2000 leütés terjedelemben sajtóanyagokat kell készíteni az újságírók számára. A teljesítménykényszer és a rengeteg feldolgozandó, megírandó téma, cikk miatt a sajtó képviselői állandó időzavarban szenvednek, így az tud sajtónyilvánosságot biztosítani az általa képviselt közgyűjtemény számára, aki - például e-mail-en eljuttatva azt a szerkesztőségek számára - szinte kész anyaggal jelentkezik. Ha egy városi múzeumból indulunk ki; két fórum van, amelyekkel a sajtó együttműködés elengedhetetlen. Az egyik az MTI. Ha a Magyar Távirati Iroda felkarol egy témát, akkor az bekerül az országos témakínálatba, így olyan helyekre juthat el az általunk „futtatott" ügy, amire előzetesen nem is számítunk (pl. a szegedi múzeum egy-egy kiállításáról ennek köszönhetően olvashatnak mondjuk a Zala megyeik). A másik a helyi, megyei napilap. Ha ott valamely téma szerepel, akkor arra gyakran más sajtótermékek is felfigyelhetnek. Arról nem is beszélve, hogy az emberek többnyire a helyi lapokat nézik át, vagyis cz. az út vezethet el leginkább az ott élőkhöz. Ne feledkezzünk el természetesen az újságírókkal ápolt személyes kapcsolatokról sem. Ezek fontosak, de legyünk tisztában azzal, hogy nem lehet visszaélni a sajtó munkatársainak bizalmával. Valóban csak akkor keressük őket, amennyiben tényleg érdekes és egyedi a téma, amit számukra felkínálunk. Nem mondhatjuk mindenre, hogy szenzációs, ha az éppen aktuális dolog csupán hétköznapi. A kérdés másik oldala: amennyiben egy újságíró keres bennünket, akkor minél gyorsabban illik és kell reagálni. Nem pusztán az udvariasság, hanem a célszerűség miatt. A sajtó nem egy ügyfél, több annál, olvasók ezreit képviseli. Nem szabad meglepődni, és főként nem megsértődni, „önérzeteskedni", ha egy-egy tollforgató túlságosan is rámenős. Mentségükre szolgáljon, hogy tőlük is azonnal kérik a cikket. A mai korszellem - sajnos - nem teszi azt lehetővé, hogy egy múzeum egyenrangú fél legyen a médiával szemben. Ha nyilvánosságot szeretnénk biztosítani, el kell fogadni a játékszabályokat, amelyek bizony arról szólnak, hogy a sajtóvilág igényeit ki kell szolgálni. Mi állunk a gyengébb oldalon, az általunk képviselt értékek, a kultúra, a helytörténet, az oktatásügy a legújabb médiakutatások szerint folyamatosan szorulnak ki a megyei napilapok hasábjairól. Szomorú, de - egy-egy nagyobb ügytől eltekintve - csekély az a hírérték, amit a múzeumok, s benne a történeti gyűjtemények fel tudnak mutatni. Azért is kell előre megírt sajtóanyagokat küldenünk az újságíróknak, mert így esély mutatkozhat arra, hogy bekerül a lapba az adott téma. Egyik újságíró ismerősöm említette egyszer: milyen jó, hogy küldöm neki ezeket az előre megírt múzeumi szövegeket, mert van olyan, hogy szólnak neki a szerkesztőségből, 10 perc múlva küldjön egy 1 5-20 soros cikket, s ilyenkor farigcsálva a sajtóanyagon valóban tud prezentálni egy írást a kért időpontra. Nem