Ihász István - Pintér János szerk.: Történeti Muzeológiai Szemle: A Magyar Múzeumi Történész Társulat Évkönyve 5. (Budapest, 2005)

I. Tanulmányok - Kaján Imre: Árvíz az operett színpadon 1950-ben

Árvíz az operett színpadon 1950-ben Kaján Imre 1950. november 3-án mutatta be a Fővárosi Operettszínház az „Aranycsillag" című, úgynevezett „szocialista operettet". Az. azóta méltán elfeledett műfaj szintén feledésre ítélt darabja azért kívánkozik ezekre a hasábokra, mert műfaja elsőszülötte volt Magyarországon, továbbá mert megtörtént esemény szolgált a végül is sablonossá korcsosult librettó alapjául. A darab árvízi védekezésen játszódik, egy kis alföldi falu gátjain vívja meg harcát az új rend az „ellenséggel". Az, hogy egyáltalán létrejött ez a skizofrén műfaj, megmutatja, hogy milyen direkt befolyással volt a kommunista ideológiai nyomás kora művészetére. Az. pedig, hogy ehhez az 1947. évi téli tiszai árvíz időben közeli eseményét használták fel a - ma úgy mondanánk: hullámlovas - szerzők, szinte már természetes is, hiszen az 1947. december 31iki tivadari gátszakadás pusztítását követően kerüli sor az addig az érdekeltek társulására szerveződő vízügy (és vagyona) teljes államosítására.

1 Az „Aranycsillag" annyira túlírt, hogy szinte már nem is rossz, hanem egyenesen jó: szinte mintakönyve a sztálinista művészetnek! Ragyogó hófehér és éjsötét fekete jellemek küzdelmét kísérhetjük végig, és érdemes is, hiszen ma már ritkán olvashatunk ekkora bornírtságokat. Az ellenség szót nem az elemek elleni harcra értették elsősorban a szerzők-szereplők és kritikusok, hanem a korai szocializmus társadalmában annak kikiáltottakra: arisztokratákra, kulákokra, a két világháború közötti rezsim bármilyen rendű-rangú tisztviselőire, közszereplőire. Az árvíz elleni küzdelem felidézése jó alkalom volt arra, hogy megmutatkozzék a népi demokrácia „osztályidegenjeinek" gonoszsága és az is, hogyan győzedelmeskedik a végre önmaga boldogságát építő nép - természetesen a Párt vezetésével - az elemek és az „ellenség" lelett. A bécsi-magyar operett (másként klasszikus nagyoperett) születése óta virágkorát élte, nem ártott neki két világháború sem. Elsősorban ezt, az apolitikusságot nem bocsátotta meg neki az új rendszer! Olyan össztűz zúdult a műfajra, amilyen még akkor is ritkaság számba ment. A Magyar Nemzet „okádnivaló pornográfiának" minősítette, és nem volt a színházi szakmának rendszerhű híve, aki bele ne törölte volna a lábát az operettbe. Csupán a közönség tartott ki mellette, nem utolsósorban azért, mert Honthy Hanna, Latabár Kálmán és társaik produkcióján jól szórakozott. Csak úgy eltörölni a föld színéről tehát nem lehetett meg (vagyis inkább át) kellett hát nevelni, ahogy az akkoriban szokás volt. A színliáz, mint médium „átnevelése" módszeresen történt. „Pártunk a Szabad Nép bírálatain keresztül hangsúlyozta azt a veszélyt, amely a polgári színjátszáshoz való hátralépésben jelentkezett" - összegezte az 1947-50 közötti „ráhatásokat" Gyárfás [Miklós, a Színház és Filmművészet című kommunista folyóirat - nyitócikkében.

2 És valóban: a Szabad Népben a mindenható Horváth Márton

3 egyre türelmetlenebbül tette fél sokat sejtető kérdéseit: „Vajon ott élnek-e és alkotnak-e a nép között? Vajon szebbé, tartalmasabbá teszik-e az. 1 Az árvíz során előbb 1947. december 30-án szovjet területen, majd 31-én Magyarországon, Tivadarnál szakadt át a Tisza töltése. Ezt követően magyar területen mintegy 80 km2 került víz alá. 2 Gyárfás Tamás: A Színház és filmművészet feladatairól, = Színház és Filmművészet 1950. 1-2. (október-november) szám 1. p. 3 Horváth Márton (1906-1987) kommunista pártmunkás. 1953-ig a Magyar Dolgozók Pártja Politikai Bizottságánaktagja, az Elnöki Tanács tagja, Révai József hü munkatársaként a sztálinista kultúrpolitika alakítója. 1945-50 között a Szabad Nép felelős szerkesztője.