Pintér János szerk.: Történeti Muzeológiai Szemle: A Magyar Múzeumi Történész Társulat Évkönyve 3. (Budapest, 2003)

Módszertan - műhely - közlemények - Cs. Lengyel Beatrix: A portré, a portréfénykép mint történeti forrás

A portré, a portréfénykép mint történeti forrás Cs. Lengyel Beatrix A képi források használatára, feldolgozására - természetesen a 19. századi előzményekre is támaszkodva - nagyjából az 1940-es évekkel kezdődően alakult ki a „történeti ikonográfia, amely az ábrázolt források anyagának felkutatásával, összegyűjtésével és feldolgozásával foglalkozik". Kialakultnak tekinthetjük az ilyen típusú feldolgozások szerkezetét, rögzültek bizonyos követelmények, elsősorban Vayer Lajos, illetve utóbb Rózsa György és Centième Wilhelmb Gizella munkásságának eredményeképpen. A képi forrásoknak azonban van egy nagy csoportja, amely e kutatásokból, még a legmodernebbekből is jószerivel kimaradt, illetve nem vizsgálták a festményhez, grafikához hasonló módon: azonos részletességgel. A lény képről van szó. Már Vayer Lajos felhívta a figyelmet arra, hogy a fényképet is a történeti ikonográfia tárgyaként kell kezelni, hiszen mint írta: „csak" készítési technikája és sokszorosíthatósága más, de tárgya ugyanaz, mint a festményé vagy a grafikáé. Minden bizonnyal tömeges megjelenése, illetve az a sokszínűség, hogy egy fénykép lehet „hely-, kor-, nemzet-, művelődés- vagy technikatörténeti dokumentum, műszaki vagy tudományos segédeszköz, műalkotás, vagy egyszerre mindez..."

1 riasztotta el kezdetben a kutatókat. Ez azonban azt jelenthetné - mondjuk egy más forrástípusra alkalmazva - mintha a történészek megijednének, s ezért nem foglalkoznának a modern kor hatalmas iraltermelő intézményeinek történetével és/vagy nem dolgoznák fel az egyre növekvő mennyiségű iratanyagot. Egyúttal azt is jeleznem kell természetesen, hogy sokáig éppen az említett sokszínűséget értelmezni képes, speciális ismeretekkel rendelkező kutatók is hiányoztak a feladat elvégzéséhez, illetve más, az adott időszakban fontosabb, sürgetőbb feladatok megoldására: a fényképek gyűjtésére, megőrzésére, elsődleges feldolgozására kellett koncentrálniuk. E tevékenységnek köszönhetjük Fejős Imre kiváló cikkeit, Szakács Margit műtermeket, fényképészeket, egyes anyagcsoportokat feldolgozó, alapvető fontosságú tanulmányait. Ma már a fényképet műtárgyként is kezelik a múzeumokban, megkapja azt öt megillető védelmet, történeti forrásként is használjuk, nem csak segédgyűjteményként tartatik számon. Talán kijelenthetjük, hogy kialakult a fotográfia vizsgálatának módszertana. Mondhatjuk, hogy nagyjából letisztultak a fényképpel, mint történeti forrással és műtárggyal kapcsolatos nézeteink. Flelyet kapott a muzeológus-konferenciák témái között, s írott formában is hozzáférhetővé váltak az elméleti alapvetések a kollégák között. Elegendő csak Stemlerné Balog Ilona írásban is napvilágot látott előadására utalnom, amit „A fénykép mint történeti emlék és forrás" címmel tartott 1993-ban. Az elméleti alapvetésből kiindulva, hogy mitől és hogyan válik valami (cz esetben a fénykép) történeti emlékből történeti forrássá, egészen pontosan, lépésről lépésre határozta meg azokat a kritériumokat, megadandó, a képhez hozzárendelendő adatokat, amelyek az egyes, gyűjteményeinkben őrzött fotográfiákból történeti forrás értékű fényképet varázsolnak. 0 akkor még ekképp fogalmazott: „Mivel a fénykép még túlságosan új a történeti források körében, nincsenek elfogadott vagy akárcsak a szokás által szentesített forrás-megjelölési szabályai, ezért az alábbiakban inkább jámbor 1 BEKE L.-KARLOVITS K.-ALBEKKER M. 1979. 1. p.