Pintér János szerk.: Történeti Muzeológiai Szemle: A Magyar Múzeumi Történész Társulat Évkönyve 3. (Budapest, 2003)

Könyv- és folyóiratszemle - Történeti tanulmányok 4. A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 2001. (Balahó Zoltán)

szokásrendjének kialakulásáról szól. Az események tényszerű ismertetését számos egyházi körlevélből vett idézettel támasztja alá. A folytatásban antropológusi alapossággal tekinti át augusztus 20-a liturgikus eseményeit, az azt követő búcsúk lefolyását, valamint az esti népünnepély szokásvilágát, mint például a dinnyeevést. Olvashatunk a búcsúra érkező bánáti bolgár nők színpompás viseletéről, és arról, hogy 1891-től hivatalos munkaszüneti nappá nyilvánították augusztus 20-át. Az írás részletes betekintést nyújt az egyház tagjainak és a város vezetőinek egyik nagy közös tervébe, amely a templom környéki Szent István tér rendezésére irányult. Végül külön függelékben kedvünkre szemezgethetünk a makói sajtótermékek (Maros, Makói Hírlap), augusztus 20-i ünnepségekkel kapcsolatos cikkeiből. A városban maradva Halmágyi Pál tollából olvashatunk „Egy világraszóló karrier"-ről, amely Galamb József életútját tárja elénk, kezdve a család felmenőinek számbavételétől a Ford autógyárban elért világhírnév megszerzéséig. A tömören ismertetett életmű rámutat Galamb József és Horthy Miklós karrierje közötti hasonlóságokra. Ahogy a szerző írja: „Flasonlóság van a választott élethivatásuk között is. Mindkét pálya abban az időben, a magyar alföld szívében született fiúk számára különösnek, távolinak és elérhetetlennek tűnhetett". Mindketten már igen korán elhatározták, hogy mivel szeretnének foglalkozni, és e döntésükhöz szilárdan tartották is magukat". Többször személyesen is találkoztak, például 1901-ben, amikor Galamb József az isztriai Polában szolgált a haditengerészetnél, és ugyanazon a gépkezelő-iskolahajón vett rész gyakorlati kiképzésen (Kranich torpedónaszád), amelyiken a fiatal Horthy parancsnokolt. Életútjuk a későbbiek során is keresztezte egymást, ugyanis Galamb közbenjárása nyomán került ki a tengerentúli Ford gyárba, 18 hónapos tanulmányútra Horthy István, a kormányzó idösebbik fia. A Makóval foglalkozó írásokat a város 1. világháborús szobrának históriája zárja. A hősi emlékmű felállításának érdekességét az jelentette, hogy Pásztor János szobrászművész alkotását maga Horthy Miklós avatta fel 1929. szeptember 29-én, fényes városi ünnepség keretén belül. Az ünnepnap eseményeinek aprólékos feltárását a helyi sajtó írásainak nyomon követésével végezte el a szerző, Forgó Géza. Szintén Pásztor János szobrászművész személyéhez kapcsolódik a kötet egy másik tanulmánya is. Dömötör János írásából megtudhatjuk, hogy Hódmezővásárhely I. világháborús emlékmüvének felállítása maratoni hosszúságúra nyúlt, ugyanis a városi közgyűlés döntéshozatalától a szobor lényleges elkészültéig közel két évtized telt el. A sok huzavona végeredménye az lett, hogy az elkészült huszárszobrot nem avatták fel hivatalosan, az emberek csupán „használatba vették". A politikai széljárások szobrokra gyakorolt hatását ismerhetjük meg Pásztor János (a Kossuth téri Rákóczi lovas szobor alkotójának) egy másik munkája nyomán. Az 1918-ban elkészült Fahonvéd eredetileg a hódmezővásárhelyi városházában lett elhelyezve, de 1945 után többször is „megjárta" a városháza (tanácsháza) és a múzeumi raktár közötti utat. Megnyugvásunkra legyen mondva, hogy a szobor ma eredeti helyén áll, ugyanis a magyar honvéd emléke maradandóbbnak bizonyult, mint azoknak a politikusoknak „kisugárzása", akik a szobor áthelyezéséről döntöttek. A csongrádi Tari László Múzeum könyvtárával kapcsolatos írás olvasásakor ismét meggyőződhetünk a régi mondás igazságtartalmáról, miszerint minden könyvnek megvan a maga sorsa, de a könyvgyűjtő Makay László esetében ennél többről van szó. Erdélyi Péter nemcsak felvázolja Makay László rendhagyó életútját (csongrádi jegyző, majd árvapénztárnok, de szakmai karrierje sikkasztási váddal végződik), feltárja könyvszeretetének forrását (tudniillik az MTA írnoka és javítnoka volt), az új könyvekhez való hozzáférési lehetőségeit (pl. Jósika Miklós, Széchenyi István ajándékai), hanem az 1859-ben zár alá vett ingóságainak árverési jegyzőkönyvéből elkészítette az abban felsorolt könyvek katalógusát. Ennek segítségével rajzolja meg a tragikus sorsú könyvgyűjtő olvasási szokásait, irodalmi tájékozottságát és érdeklődési körét.