Pintér János szerk.: Történeti Muzeológiai Szemle: A Magyar Múzeumi Történész Társulat Évkönyve 3. (Budapest, 2003)
Tanulmányok - Veres László: A közhasználati üvegek tipológiája
gömbszerű, s a felső részen a gömb enyhén kihajló nyakrészben folytatódik. A nyak peremét gyűrű zárja. A másik típusnál az edény biztonságos állását a fenékrész visszanyomásával oldották meg az üvegkészítők. Így a tárolórész inkább kúpformára hasonlít. A tárolórész az edény aljától folyamatosan szűkül, majd hirtelen megtörve folytatódik. Ezen nem található körgyűrű, mint a másik típusnál. A befőttesüvegeknél már gyakrabban fedezhetők fel egyszerű díszítmények. A készítőforma hatására előidézett bemélyedések, harántvonalak tagolják az üveg falát. A befőltcsüvegeken gyakran helyezkedik el a nyakrészen űrmérték megjelölésére szolgáló üvegpecsét, a tejesüvegeknél viszont sohasem. Kancsók Az elnevezés vitatott eredetű. Egyes vélemények szerint a török nyelvből került a magyarba, míg más nézetek szerint a német Krug, Kanne átvétele folytán honosodott meg nyelvünkben. A kancsó szavunk 1361-ben bukkan fel először a forrásokban Kaanchou, Kancho alakban, de ekkor még személynév volt. Mint edény, 1558-ban szerepel először. 18 Sajnos eldönthetetlen, hogy ekkor milyen anyagból készült edényt jelölt. A hagyatéki leltárak, az udvarházak és kastélyok leltárai alapján ítélve már a 1 7. században sokféle formájú és méretű kancsót készítettek Felső-Magyarországon és Erdélyben. Tölcsér széijú kancsókat, gerezdes kancsókat és karaßnakat említenek először a források, majd ezek később megszámlálhatatlan egyéb elnevezéssel egészülnek ki. Az elnevezések változatossága és természetesen a fennmaradt emlékanyag is utal arra, hogy ez az edénytípus nagyon kedvelt volt Magyarországon. Bor tárolására és fogyasztására használták leginkább, s ennek megfelelően leggyakrabban bortermelő vidékeinken bukkantak fel. Díszítésük és formájuk tájegységenként is rendkívül változatos volt. Az első közhasználati üvegnek minősíthető kancsók az Olt menti hutákban, Porumbákon és Árpáson készültek. Ezek az edények még reneszánsz formákat tárnak elénk. Formájuk jellegzetessége a gömbös test volt, amely a nyak felé eső részen hirtelen elszükült. A száj alól 1,5-2 cm magasságból indulva ragasztott, lapos, külső felületén bordázott vagy sima fül húzódott a nyakszűkülel kezdetéig. Díszítésbeli jellegzetességük a harántvonalasan vagy függőlegesen bordázott felület. Ez a 17. század második felében kialakult kancsótípus talp és talp nélküli formában egyaránt készült. A talpas kancsók a száj átmérőjével egyező méretű, 10-12 karéjos gyűrűn álltak. Ez a kancsóforma a 18. század közepéig hatással volt a különböző erdélyi és magyarországi huták gyártmányaira, melyek közül a legszebbek az optikai díszítésű, áttetsző, színtelen vagy kék színű üvegből készültek. 19 A reneszánsz kancsóforma módosulása figyelhető meg az írásos mustrája kancsókon, amelyek főként Erdély területéről ismertek. A díszítés technikája hasonló, mint a zempléni „habos" üvegek esetében. Tehát itt is fonalas díszítést alkalmaztak, ami itáliai hatást feltételez. Az opál-üvegmasszába bepréselt, behengerelt színes fonáldísz sima, egyenes, törtvonalas, hullámvonalas egyaránt lehetett. Képezhettek egymás melletti, egymást érintő, egymásból folytatódó szabályosabb vagy szabálytalanabb köröket is. A vonalas minta behengerlése szabályosan, párhuzamosan haladó sorokban vagy minden rendszer nélkül történhetett. Erdély több hutájában, valamint a szomszédos vármegyékben levő üzemekben (Szoldobágy, Hagymás, Bél, Butyásza) is készítettek írásos muslrájú kancsókat, de a porumbáki üvegkészítésre volt ez inkább jellemző mindvégig, a 19. század utolsó évtizedéig. A 17. század végén jelentek meg először a ma ismert formájú, általánosan elterjedt kancsótípusok. Első előfordulási helyük szintén Erdély volt. Vastag lepénytalp, kissé nyo18 BENKŐL. 1970. 342-343. pp. 19 L. BUNTA M.-KATONA I. 1983. 99-100. pp.
