Pintér János szerk.: Történeti Muzeológiai Szemle: A Magyar Múzeumi Történész Társulat Évkönyve 2. (Budapest, 2002)

III. Kiállítások - Ihász István: Gomb és kabát. A profán valóság bemutatásának kísérlete a Terror Háza Múzeumban - Budapest

közönségesség az áldozatok tragédiájába fordul. A Házhoz kötődő terroron keresztül szólnak a terror legszélesebben értelmezett megvalósulási formáiról, így kapnak helyt a demagóg propagandájával éjjeleinket-nappalainkat, gondolkozásunkat is meghatározó rendszer kiállítási eszközökkel bemutatható részletei is. Náluk a kronológia csak globális keretként (1944/45-1963/91) létezik, tematikus tereikben a belső időrendiségre kevésbé ügyelnek. Problematikus lehet a szövegekkel nem bajlódó látogatónak, hogy a történeti kiállítások elvárt-megszokott kronológiai fogódzóiba itt kevésbé kapaszkodhat, mert a diktatórikus rendszer(ek) tematikus csokrait kapja: a terror természetrajzának jellemző magyarországi megnyilvánulásait. Kovács Ákos zenéje nem korabeli, hanem ide komponált, zsongó citátumokból álló, meghatározott értelmi súllyal és üzenettel a lelkünkre nehezedő zene. Az igazi színháznak finoman árnyalt pszichologizálásra és magasrendű hazafiságra van szüksége - jut eszünkbe Georgij Tovsztonogovnak, a szovjet-orosz színház teoretikus újítórendezőjének gondolata, mert valószínűleg az alkotók szeme előtt is ezen kritériumok lebegtek. A tárgy-kép-szöveg klasszikus rendezői kultúrája észérvekkel hatott évtizedeken keresztül. S éppen eme gyakorlat meghaladásának kísérlete a legméltánylandóbb a Terror Háza esetében. Ami nem azt jelenti, hogy eleddig nem születtek érdekes kísérletek a hagyományos vitrinkultúra felváltására, de ezek kis hatásfokú szórványjelenségek maradtak, mert a múzeumi tárgyak védettségének kritériumai - biztonság, fény- és hőhatások kiküszöbölése -, továbbá a statikus látásmód, no meg a költségvetés szűkös volta rendre megtorpedózta az invenciózusabb rendezői szándékokat. A szakma eddigi legnagyobb kihívása az euro-atlanti tárlatkultúra interaktivitásával, valamint a „párhuzamos" gyermek(szintü)-kiállítások „fogd meg és játssz benne" szándékával jelentkezett. A Terror Háza totális rendezése visszaigazoló következménye korunk vizualitásigény-növekedésének. Ha ma úgy rendezünk, hogy az statikus módon csupán illusztrálni fogja mindazt, ami triviális (már amennyire a történelem ismerete különböző szinteken triviálisnak tekinthető), akkor kiállításunk nem tarthat igényt kortársaink figyelmére, mely a megidézett történelmi vonatkozásokon túl mindig az izgalmasan, korszerűen tálalt örök érvényű emberi problémákra irányul. Vajon mennyire számol muzeológus közösségünk a látogatók társadalmiintellektuális-esztétikai fejlettségével? Ha nem tud lépést tartani tudatunk minőségi változásával, az általános ingerküszöb megemelkedésével, reménytelenül elmarad a korszellemtől, életidegenné válik s közönség nélkül marad.