Kurázsi Napló, 1995 (2. évfolyam, 1-5. szám)
1995-02-14 / 5. szám
Kurázsi Napló HOGYAN LEGYÜNK BETEGEK ÉS HOGYAN NE.. Kártyázunk, vagy nem kártyázunk ? Tök az adu ? Tehát mikor nézheti meg magát az orvos ? Hát elég sokszor. Na persze a beteg is. Vegyünk egy lelkűnkhöz közel álló példát, itt van, teszem azt, ez a kies Tiszaföldvár, 12,5 ezer lakossal és öt családorvossal. Elméletben minden orvosra jut 2,5 ezer ember. A régi szabályozás szerint a területet állapították úgy, hogy egy-egy orvosra arányos súly nehezedjék, ez most nem megy, de az egyszerűség kedvéért vegyük úgy, mintha valóban 2500 lakos tartozna egy orvoshoz. A már említett degresszió elve 1800-2000 főt tartana ideálisnak, lényegében ennyiért fizet. Szakmai szempontból egyébként tökéletesen igaza van, ennyit lehet igazán jól ellátni, de mi legyen az öt körzetből így leeső 2500 emberrel. Kézenfekvő: kijönne belőlük egy 6. körzet. Igen ám, de... Az új orvos rendelőjét, a rendelő felszerelését, a lakást a helyi önkormányzatnak kellene biztosítani, amire nincs pénze. De ha lenne... Akkor jönne az igazi bukfenc. A jogszabály szerint a lakos nem kényszeríthető, hogy a kártyáját egy frissen érkező új orvosnak adja le. A kártyákat korábban elfogadó orvos pedig nem válogathatja ki azokat, akiket egy új kollégának le kíván adni. Mi több: a neki nem tetsző, a vele sokszor konfliktusba kerülő beteget sem adhatja át senkinek, ha csak valaki, egy másik orvos be nem fogadja. De hát miért fogadnának be egy renitens, nehezen kezelhető, arrogáns pácienst máshová, amikor úgyis mindenkinek több van az optimálisnál. Vagy két éve történt, hogy éjszaka szólt a telefon, az asszony beszélt, a férje nagyonnagyon borzasztóan rosszul van, menjek azonnal.Megyek. A férj nyit ajtót. Jócskán mákos.- Maga van borzasztóan rosszul ?- Én-e ? - mondja, kilehelve a naftát - van a fene rosszul, nem én hívtam magát. Nézem az asszonyt.- Tudják - mondom szelíden így éjfél után - ha előbb megkérdezik tőlem, tudtam volna egy jobb szórakozást ajánlani.- Hogy én hogy utálom magát - mondta erre az ember - holnap elviszem magától a kártyámat.- Hát az utálat kölcsönös - mondom - a kártyáért megjöjjön minél korábban. Nodehátkéremszépen: a kártyát csak úgy adhatom oda, ha a kedvenc beteg hoz egy befogadó nyilatkozatot egy másik kollégától. Persze, hogy nem kapott. Nincs nekem ekkora szerencsém. Bolond lett volna bárki is befogadni, hiszen ismerjük már mind az öten, orvosok, mint a rossz pénzt. Vele ijesztgetjük egymást, ha összejövünk hébe-hóba. Azóta is együtt vagyunk a kis betegemmel széttéphetetlenül. Erről a kis epizódról jut eszembe, hogy át kellene ugrani egy kicsit a hívásokra. A kártyába úgyis bele lehet bo- londulni, pihenjenek egy kicsit. Kövessenek ! Hanem aztán éjszaka! Lehet, hogy éjszaka az ember nem egészen normális. Eltorzulnak az arányok, sötétben a kicsi nagynak, a nagy kicsinek tűnik. Több évfolyamnyi vicclapot meg lehetne tölteni ezekkel az éjszakai találkozásokkal. Ott és akko’, éjszaka háromkor az orvo'snak persze nem vicces, de másnap már derülhet rajta az ember. A tanult hozzátartozó felemeli a telefonkagylót és azt mondja: a feleségem... a férjem... a gyerekem... a nagymama... borzasztóan rosszul van. Akárhogy faggatjuk, nem mond többet az istennek sem. Aztán leteszi a kagylót. Na már most, ide mindenképpen ki kell menni, mert sose lehet tudni... Kedvenc hisztériásomnak is lehet vakbélgyulladása, a részeg is kaphat szívrohamot. Gondoljunk csak kedves regényünkre a Svejkre: A szanitéc reggel jelenti a törzsorvosnak: a szimulánsok közül öten meghaltak... Néhány szép példa, hogy mi minden következik a "... borzasztóan rosszul van:.." után. Kimegyek. Fiatalasszony felhúzott lábakkal a fotelben, hajnali három óra.- Doktor úr, lehet még nekem gyerekem?- A nagymamám nagyon rosszul van. Egy óra tíz. A nagymama nyit ajtót.- Dehogy vagyok én rosszul. Ránézek a hívóra. Mire az:- Hát honnan tudjam, hogy egy ilyen öregasszony nem hal-e meg reggelre? Január, kutya hideg, tök sötét, négy óra nulla kettő.- Megverte a fia.- Mikor?- Mikuláskor. Kunyhó a szőlők között. Rendkívül szőrös úr, totálkáros. Tizenegy óra negyven.- Fehéregereket látok.- Mióta?-. Mióta nem látom a svábbogarakat. Langy május éj, három óra tíz.- Bárcás lett a lányom doktor úr, most jött haza.- Megerőszakoltak kétszer,- szipog a lány.- Hogyhogy kétszer? - kérdem.- Az első után visszamentem a discóba. A hívások állandóan visszatérő refrénje: hogy "vitessük el". Nagymamát a kórházba, férjemet Újszászra, a feleségemet a bolondokházába, Rudit, aki lazán hever éjszaka az út közepén megmosdatni, akárhová. Egyáltalán mire való az orvos, a mentő másra, mint elvitetni? Erre mondják a szakszerűek, hogy az egészségügy szociálpolitikai és rendészeti feladatokat kénytelen felvállalni, holott erre sem jogköre, sem pénze nincs. Tisztelt Olvasók! Az orvos éjszaka nem tudja megoldani a családi veszekedést, az alkoholizmust, a nagymama rossz természetét, s még a bárcát sem... Érdekes, hogy a nappali hívásokkal szinte soha nincs baj. /folyt, köv./ Király Indokoltak, korrektek, mérsékeltek.
