Kurázsi Napló, 1995 (2. évfolyam, 1-5. szám)
1995-01-17 / 2. szám
INIHOGYAN LEGYÜNK BETEGEK É$ HOGYAN NE Betegekről, orvosokról, betegségről, orvoslásról komolyan és komolytalanul... Ahogy eszembe jut... Régóta dédelgetett gondolatom, hogy az elmúlt negyven évet "kiírom magamból", minden keret és műfaji korlátozás nélkül, össze-vissza, ahogyan éppen előmásznak az emlékezetemből. 1953-ban iratkoztam be az Orvosiegyetemre. Azóta voltam lövész örvezetö és hadosztálykórházat vezető tiszt, voltam éjszakai kedves nővér és intézményvezető. Operáltam grófnőt és hajléktalant, kerestem vénát petróleumlámpánál és használtam halkést miniszterek társaságában, tanultam és tanítottam. Gondoltam, hátha tudnék valami hasznosat írni erről a kacskaringós gyönyörű pályáról. Ne csodálkozzanak tehát, ha egy józan, ismeretteijesztö fejezetet néhány anekdota követ, azután megint valami más. A főszerkesztő úr biztatott, én most játszani szeretnék egy kicsit... ... 1959. szeptember 29-én egy tündöklő őszi napon avattak orvossá. Álltunk háromszázan az Erkel Színház nézőterén, az erkély tömve volt könnyező hozzátartozókkal és mohó menyasszonyokkal, színpadon a professzori kar. Izzadó tenyerünkre felhúztuk az István Kórház műtőjéből kölcsönkért fehér cérnakesztyűt, tekintve, hogy a rektorral csak kesztyűben szabadott kezet fogni.- Doktorrá fogadom - mondta a rektor háromszázszor, a vége felé már szédült a .feje, dehát mi könyörtelenül masíroztunk a hosszú asztal előtt és nem volt mese, mindenkit doktorrá kellett fogadni. Aztán megkezdtem a fehér köpenyes doktorságot a felejthetetlen, tündérmedve Bogdándi Gyurka bácsi vezényletével a szolnoki sebészeten.- Ma egész nap operálhatsz, én segítek - dünriyögte reggel vigyorogva, ami azt jelentette, hogy délután ötig egyfolytában vágott, fűrészelt, eltávolított, kivett, varrt és én pedig adtam keze ügyébe a szerszámokat és este felé ráütött a kezemre az érfogóval:- Hé - mondta -éjszaka alszunk és nem állva. Dehát nehéz volt megfogadni a jó tanácsot, éjszakán keresztül az ügyeletén is operáltunk, nem egyszer hajnalig. Szinte szabadságolásnak tűnt mikor megkaptam a behívót a Néphadseregbe. Hát mit mondjak: azóta tudom, hogy hadsereg nélkül nagyon kibírná ez az ország, a felszabaduló milliárdokat meg majd hasznosítanánk valahogy. Ott tapasztaltam először, azután pedig a saját iparágamban számtalanszor, hogy hogyan oldjunk meg egy feladatot inkább bonyolultan, noha egyszerűen is lehet. Időnként kitalálunk valamit, aztán keresztbe, alá-fölé szervezzük, amikor aztán kiderül, hogy egy emeletes nagy hülyeség, akkor megmagyarázzuk és üjra kitalálunk valamit. Ilyesmivel nagyon kellemesen el lehet szórakozni, akár egy életen át is, legföljebb az a baj, hogy az élet a valóság, a prakszis nem hagyja magát és visszavigyorog. Elmondok erre egy gyönyörű példát: Akkor már egy - most figyeljenek, mert égés főprofilú, első lépcsős sebészeti hadosztálysegélyhely részlegvezető tartalékos orvosfőhadnagy elvtárs parancsnoka voltam, amikor egy szigorúan titkos értekezleten közölték velem, hogy a küszöbön álló szocializmus - kapitalizmus második napján az Észak-Olaszországot elözönlő diadalmas Magyar Néphadsereg páncélos ékei mögött ütemesen haladva a kórházam számára Salzburgban vételeztek kenyeret. Most persze néznek rám, mint a hülyére, igaz? Hát ne éljek ha nem így volt! Pedig a csattanó csak most jön. A vezérkari tájékoztatót követő gyakorlaton a háború szimulált kitörése hajnali három órakor történt. A kórház elindult, hogy csatlakozzon a páncélos ékek mögé, ezután 36 óra múlva a kiindulási bázistól 18 km-re egy kis erdő szélén pihegve megállt, mert a kocsik fele defektes lett, a felszerelést teljesen összekeverték és a tiszek úgy berúgtak, mint az anyaszamár. Várhattak bennünket a pékek Salzburgban! Na, ennyit az elmélet és a gyokorlat ellentmondásairól. Legközelebb már tényleg az én szakmámban fogok ficánkolni. /Folytatásban: Kártyázunk vagy nem kártyázunk? Tök az adu?/ Király
