Kurázsi Napló, 1994 (1. évfolyam, 3-17. szám)
1994-10-20 / 9. szám
10 KURÁZSI NAPLÓ HAMVAS BÉLA: 1956 Senkt se mert meghalni, mint az orosz tankok alatt a munkások és a diákok és a gyermekek. Költő, író, szobrász, zenész, festő, orvos, tanár, mérnök, miniszter, katona, paraszt, munkás. Soha még nép nem volt ilyen elhagyatott. Semmiféle vagyon, hír, hatalom nem ér annyit, mint amennyit mindezért most fizetni kellett. Nincs az életnek olyan mélysége és magassága, amely ez alatt az árulás alatt ne roskadna össze. Egy év múlva már úgy éltek, mint ha semmmi sem történt volna. Mintha e hitvány és korrupt, nyomorult és züllött, tisztátlan és aljas népben egyszer, egyetlen egyszer, és egyedül, az egész földön egyesegyedül nem ragyogott volna fel az igazság és nem mondta volna ki egyszerre és egyhangúlag mindenki, aki itt él, kétszázszoros túlhatalom ellenére. Aki ezt elárulta, az már nem hitvány és nem aljas és nem korrupt és nem nyomorult. Tovább élnek és énekelnek és festegetnek és szónokolnak és tanítanak. Tényleg semmi sem történt? Évek óta azon gondolkozom, ha még valaha a történetben az igazság szóhoz jut, mit fognak mondani arról az időről, ami ezerkilencszázötvenhatot követte, azokról az emberekről, akik zenét komponáltak, és képeket állítottak ki, és színpadon játszottak, jóízűen ettek és ittak, ahelyett, hogy fogukat csikorgatták volna. Nem írni több, mint írni. Ahelyett, hogy elvonultak volna kapálni és fát vágni, édes volt nekik az érvényesülés és a pénz. Eleinte azt hittem, hogy a mai nevek csak azért maradnak fenn, hogy azokat még ezer év múlva is leköpjék. De túl jól ismerem a magyarokat. Azonnal elkezdtek mentségeket koholni, elkezdtek súgdolózni, hogy mennyire szenvednek, minközben vastag összeget gyúrtak zsebükbe, a libapecsenyén hízott vértanúk Fogadok, hogy a történelembe mint mártírokat jegyzik fel őket, e koszos és ripők söpredéket, dicsőítik egymást, és bevezetik egymást a történelembe, óvatosan Berzsenyi és Csokonai, Petőfi, Bartók, Csontváry, Arany és Kemény közé, ahelyett, hogy rémpéldaképp mutatgatnák őket a panoptikumban: íme, akiknek drágább volt a selyem nyakkendő, mint ezerkilencszázötvenhat. Mintha életnek lehetene tartani azt, amit ezek élnek, mintha költészet és zene és dráma lenne az, amit ezek csinálnak, mintha lehetne ilyen feltételek között élni akárcsak hivatalban, vagy gyárban. Persze, élni csak kell. Nagyon nehéz. De ha nagyon nehéz, hát nagyon nehéz. Elrejtőzni és hallgatni, és napszámosmunkát vállalni, és fogakat ősszeszorítani, s nem lázadni, vagyis igenis lázadni, és nem engedni, és átkozott és bőszült görcsben élni, és nem engedni. Hol van ma az a név, börtönökön kívül, amely nem ragad a mocsoktól? " Semmi szent nincs, amit ez a nép ne gyalázott volna meg, ne süllyesztett volna hitvány eszközzé, és ami a barbárok között is éj tiszta marad, azt ezek a huncut vadak iparként űzik, és nem is tudnak mást, - ahol az embert megalázzák? ott már nem tud másként élni, mint saját érdekéért, saját hasznát keresi, és nincsen benne többé szív, még akkor sem, ha ünnepel, vagy ha szeret, vagy ha imádkozik"(Hőlderlin}. Majd igazolják őket. Lemosogatják őket, bekerülnek a lexikonba, az irodalom és kultüratőrténetbe, mint akik magas esztétikai értékeket valósítottak meg. Milyen történelem lesz ez? TIszalnokán, az országgyűlési képviselővel Október 13., csütörtök. Verőfényes őszi napon kereste fel Farkas Imre, a Tiszazug országgyűlési képviselője Tiszainokát, részben azért, hogy Ismerkedjen a kis Tisza-menti településen élők mindennapos gondjaival, problémáival, másrészt pedig azért, hogy kötetlen beszélgetés keretében beszámoljon az Országgyűlés munkájáról, s válaszoljon az ezzel kapcsolatos kérdésekre. Tiszainoka: ”A Tisza bal partján, Jász-Nagykun-Szolnok megye dél-nyugati részén fekvő Tiszainokát a tiszai kompjárat megszűntetése óta csak bekötőút köti össze a nagyvilággal. Lakóinak száma csekély, 1990-ben mindössze 476. Területe 17.92 négyzetkilométer. Lakásállománya ugyanabban az évben 234." A lexikonszerű felsoroláshoz hozzá kell tenni, hogy 1990 óta csökkent a lakosság, viszont nem is olyan régen kiépült a Tiszainokát Tiszakürttel össze kötő út, enyhítendő valamelyest a nagyvilágtól való elzártságot. Máskülönben: Inoka talán a legszebb, de mindenképpen a legjellegzetesebb Tisza-menti települése a Tiszazugnak. Az utóbbi évtizedekben bekövetkezett sorvadásában - sok egyéb mellett - kétségkívül szerepet játszott a föntebb említett kompjárat megszűntetése és még inkább a tiszai teher- és személyfuvarozás leépülése. A Tsz-egyesítések, a tanácsi és iskolai "elkörzetesítések", összevonások felgyorsították a település sorvadását, az értelmiség egyszerűen eltűnt a településről. Orvosi ellátást, lelki "patikát” /református lelkész/ a szomszédos településekről kap a falu - bizony kipottyant Inoka Isten markából. Farkas Imre koradélután érkezett a faluba, a községházán nem találta a polgármestert, valószínűleg nem ért rá az agrármérnök-vállalkozó Rottmayer Gusztáv, aki 1990 óta független jelölt volt, társadalmi megbízatásban látja el a falucska polgármesteri teendőit. Megjegyzésre méltó, hogy bár az országgyűlési képviselő látogatása a késő esti órákban ért véget és több felé is megfordult a faluban - és érkezését szórólapokról, s egyéb írásos értesítésekből tudhatták az idevalósiak - a képviselőtestületből senkivel sem tudott találkozni. Pedig... Pedig jó lett volna hallani az 6 véleményüket is akár a Parlament munkájáról, akár pedig a saját településük helyzetéről. így is számos tanulságot hozott ez a látogatás. Azt például, hogy bármennyire is leépülni látszik, bármennyire elöregszik a település - nem valószínű, hogy teljesen elnéptelenedik, Gyűrűfűhőz, Szanticskához hasonlóan. Nem valószínű, mert Inokán maradt egy csoportja a fiataloknak is, akik itt próbálják megtalálni a számításukat. Másrészt: Az ország távolabbi pontjain élők is felfedezték, Tiszainoka és környéke csöndes szépségét és szívesen vásárolnak itt telket, vagy régi házakat újítanak fel. A szociális otthon lakói - Inokaiak és a környékbeli települések öregei - kemény szavakkal illették a privatizációt, különösen fájdalmas szavakkal ecsetelték a földek és a tsz más javainak elkótyavatyélését. "Hiába adták ki a földet. Mi már tehetlenek vagyunk megművelni, le van épülve az egész." - mondta egyikük, mintegy summázatképpen. Mégis: az öregek bölcs világlátásával mondták el, hogy bármilyen kicsik is a nyugdíjak, a fiatalok jó része sokkal rosszabb körülmények között van, mint az öregek. Mert a
