Füvessy Anikó: Válogatott kerámiatanulmányok (1979–2005). Az Alföld népi fazekassága – A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Közleményei 59. (2005)

Katona Lajos huszármotívumos mázas kerámiái (Egyéni művészi törekvések és közösségi fogadásuk) A felvirágzó népi fazekasság termékeinek nagy része még a 19. század második felében, a nagy konjuntúra idején is egyszerűbb használati edény volt. Amikor Kresz Mária számbavette a kemencénként égetett edények mennyiségét és összetételét, azt regisztrálta, hogy ebben mintegy 70% volt a folyóedény és csak 30%-nyi az alkalmi, díszes cserép.

1 Tiszafüredről az ifjabb Nyúzó Gáspárné viszaemlékezése alapján adta meg a kemencében egyszerre kiégő edények számát és összetételét. Ez a 19. század utolsó negyedében a következő volt: 400 tálasedény, 100 szilke, 200 köcsög, 60-80 fedő. Az edények mérete természetesen kisebb-nagyobb volt.

2 Az edényösszetétel az évszaknak megfelelően változott. Tavasszal több köcsögre, nyáron nagytálra volt pl. szükség. Az alapkészlet mellett mindig került a kemencébe 25-30 butella, 20-30 boroskancsó, 3-5 kulacs, díszesebb lisztesbödön, komaszilke és időnként 5-6 miskakancsó is. Az edények nagyrészt vásáron értékesített darabok voltak, melyek díszítésére különösebb gondot nem fordítottak, de a célszerűség és a tetszetősség kettős követelményének így is eleget kellett tenniük. Üzleti fogásból a folyóedények között is volt díszesebb darab, ára vagy csereértéke is ennek megfelelő volt. A konjunktúra idején, amikor a ténylegesen használt edények számát a díszítésre vettek meghaladták, a fazekasok ügyes fogással alakították át ornamentikájukat. A gyorsan kivitelezhető, de színgazdag és szemre tetszetős díszítményékre tértek át, melyek az egész Alföldön írókázott vonalakra és ecsetes kiegészítő-motívumokra bomlottak.

3 Az újítások egy-egy nevesebb műhelyhez vagy egyéniséghez kötődtek, de a befogadó közösség értékítélete döntötte el, hogy érdemes-e vele tovább kísérletezni. Ilyen újítás volt pl. a névvel és dátummal ellátott tálasedény, melyet a Közép-Tiszavidék népessége, leginkább a matyók hamar megkedveltek. Ha azonban átnézzük a tiszafüredi fazekasok 19. század második felében fennmaradt edényeit, azt vesszük észre, hogy az újítás nem érinti a teljes korábbi díszítményrendszert. Csak szerkesztésükben - szimmetrikus kompozíciók helyett elhajló száron kettősvirág - és díszítőtechnikájukban változtak, de az alapok nagyjából változatlanok maradtak. Az újításra az alkalmi edények nyújtottak lehetőséget, ahol mind forma, mind díszítmény, mind technika terén a fazekasok nagyobb szabadságot élveztek. Ez azonban mégsem volt teljes művészi kötetlenség, hiszen - mint egy butellavers is megfogalmazta: aki fizet, azpetyegtet. A megrendelőnek kikötései lehettek, egy valahol már látotthoz hasonlóra vágyott. Kívánsága formára, díszítményre, feliratra egyaránt vonatkozhatott. Ha a fazekas nem megrendelést teljesített, hanem ajándékot akart adni, viszonozni valamit vagy megbecsülését kifejezni, kezét a hagyományok már kevésbé kötötték, egyéni elképzelései jobban megvalósulhattak. Fazekasainknak több olyan darabja maradt fenn, mely ebbe a kategóriába sorolható. Az alkalmi edények többségének díszítménye azonban a hagyományokat követi. Ebből a 1 Kresz M., I960. 356. 2 Kresz M., 1960. 347. 3 Füvessy A., 1993.9. ël