Füvessy Anikó: Válogatott kerámiatanulmányok (1979–2005). Az Alföld népi fazekassága – A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Közleményei 59. (2005)

igénylő mázazást, átvették és környezetük ízléséhez alakították az átadó központok jellegzetes díszítőmotívumait (FÜVESS

Y 1990.101 ; 1991. 421 ). A technikai és művészi közvetítő szerepet az Alföld nagy fazekasközpontjai: Debrecen, Szeged, Hódmezővásárhely és Miskolc játszották részben a kisebb városokba áttelepült fazekasaikkal, részben a kisebb mezővárosokból céhüknél tanuló inasok és legények révén. Ezek a kapcsolatok a magasabb technikai tudás elsajátítása után szinte azonnal megszakadtak. A kapcsolat-kiépítési törekvéseket a 18. század végétől leginkább a miskolci fazekascéhnél lehet tanulmányozni, mely alacsonyabb létszáma miatt is sokkal nyitottabb volt a korabeli debreceninél. Hódmezővásárhely céhe késői alapítása miatt nem nyújt hasonló vizsgálatokra lehetőséget, de minden bizonnyal a közvetítés fontos déli központja volt. Ezek a nagy fazekasközpontok a paraszti stílus elindítói, melyek aztán a közepes nagyságrendű regionális centrumokban virágoznak fel. Létrejöttük a népművészet fejlődésének ahhoz a szakaszához köthető, amikor a kereslet súlypontja a kisebb mezővárosokba és falvakba tevődött át. A készítés helye és a termékek vevőköre egyaránt megváltozott. A fazekas-stílusnak az új piachoz kellett alkalmazkodnia. Ezzel a mozzanattal válik a népművészeti értéket hordozó tárgy fokozatosan parasztivá, míg korábban jobban hordozta magán a történeti stílusokhoz való hasonlóságot. Népművészetünk képzett mesteremberek által készített legrégebbi rétegének használói vegyes összetételűek voltak. Gazdag nemesek, városi polgárok és parasztok egyaránt előfordultak közöttük, tárgyaik több réteg ízlését szolgálták ki. Ez a stílus még nem paraszti, főként a nemesi és a polgári igények kiszolgálására épül, szülőhelye a nagyváros. Országosan sokkal egységesebb és állandóbb, mint a 18-19. század fordulójától jelentkező mezővárosi majd falusi népművészet, melyet az egyre gyorsuló változás jellemez. Ezt a változási folyamatot vizsgáljuk az Alföld kerámiaközpontjaiban a paraszti stílus kialakulásától a 20. század első harmadáig. Az Alföldön a fennmaradt nagyobb tárgyszám segítségével a múlt század elejétől viszonylag jól nyomon követhetjük a különböző irányból érkező divatáramlatokat. A változások iránya, az eltérő ízlések kialakulási ideje és találkozási pontjai több esetben pontosan feltérképezhetőek. Erre az időszakra már kialakultak azok az élenjáró gócok, melyek stílusalakítók, majd ezekből azon kisebb centrumok, melyekhez az egységesebb stílus lebontását követhetjük. A cserépedények használói átrétegződnek, reprezentációs tárgyigényüket paraszti voltuk - kultúrájuk és anyagi lehetőségeik - szabják meg, de meghatározó volt ebben az a kulturális mintakép: a későfeudális köznemesi kultúra (HOFER 1975. 410). Magatartásformájában ezt az értékrendet követte, melyre már Tessedik Sámuel 18. században felfigyelt, írásaiban többször is kitért a keresztelő, lakodalom és halotti tor pazarlásaira, mely „rossz módok a parasztot nagyon leverik és felemelkedni nem engedik" (TESSEDIK-BERZEVICZY 1979. 168).

1 A növekedő anyagi tehetősség és a magyar parasztság értékrendje: az úri, nemesi minta követése szabta meg a paraszti művészet egyes korszakainak stílusát. A művészet fő megjelenési területe a reprezentációs tárgyállomány. Művészi értéket ugyan a köznapi használatra szolgáló tárgyak is hordozhatnak, de az újításra, a változásra a reprezentációs szféra tárgyai alkalmasabbak. Ezeket ugyan ritkábban használták, de használatukat nagyobb figyelem övezi, hiszen családi és egyházi ünnepekhez kötődnek. Egyik funkciójuk éppen a tehetősségre való figyelemfelkeltés. A köznapi tárgyakat viszont a nagyobb állandóság jellemzi, esetleges díszítményeik a munka hatékonyságát nem csökkenthetik, és olyan felületen jelenhetnek meg, amely a használat során nem károsodik. 1 Szolnok megye 18-19. századi vagyonösszeírásai a nüvekvő vagyonosodásra, a tárgyi világ kiszélesedésére utalnak, de a sorok között megbírjuk a Tessedik által ostorozott ünnepi szokások túlméretezése is. A végrendeletekből a halotti tor és a temetés költségeire is fény derül. Ezekben a végrendelkező saját eltakarításáról is gondoskodik. Erre a célra szétosztható javaiból általában egy 3 éves borjút vagy 5-6 birkát emel ki. Ha ilyen gondoskodás nem történt, akkor a hozzátartozók hitelt vettek fel, mint pl. 1807-ben Nagy Polgár Anna nagykörűi bába, aki nagyapjától örökölt házának teljes vételárát volt kénytelen hitelezőinek kifizetni a temetés és a tor költségeire felvett kölcsön fejében (FÜVESSY 1991. 167-171.) 165