Tolnay Gábor szerk.: Ember és környezete. Tudományos ülésszak 1999. november 22–23-án Szolnokon – A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok közleményei 58. (2002)

Füvessy Anikó: Újabb adatok a tiszafüredi nyergekről és változásvizsgálatok a díszítményrendszerben

tésével vagy magángyüjtőktől, adat nélkül kerültek a múzeumba, csak a faragóstílus és a szerkezeti elemek segítségével tájékozódhatunk. Ennek alapján elmondhatjuk, hogy a rovott, a vésett és a beütött mintájúak közvetítenek ősibb elemeket. Az újabb stílus, a domború faragás már a 18. század utolsó negyedében kiforrott formában van jelen a kapák fején címer- és összetett, élethű virágbokorként, a kapák alsó peremén pedig lendületes leveles indasorként. Ez a magasabban képzett faragótechnika népiesedik el aztán szemmel láthatóan a 19. század elejétől a füredi darabokon. Virágtányérjai, egyesés kettősvirágai kevésbé munkaigényes palmettás indadíszeket kapnak, mely kompozíciójukat igen könnyeddé teszi. Ez a könnyedség a címeres nyergen a legszembeszökőbb, olyan mintha a címer szárnyat kapott volna. A 19. század utolsó harmadától a hangsúlyosabb virágábrázolások egyre nagyobb teret nyernek, a faragások kiszínesednek, a fő motívumokat szinte teljesen kitöltik, hogy aztán a századfordulótól már nem annyira a faragás, mint inkább a színek képezzék a nyergek díszítményeit. (pl. a beütött minta helyét festett pontrozetták váltják fel). Ezzel párhuzamosan a faragott felület egyre kisebb térre szorul vissza, eltűnik a nyergek deszkáinak és kapájának széléről, a kápafejek alsó részéről. Azt is elmondhatjuk, hogy a népművészet általános törvényszerűsége, a motívumok zsúfolódása és kiszínesedése nem egyformán érvényesül a füredi faragott nyergeknél. A motívumzsúfolódás alig jelentkezik, a színek sem bomlanak fel, megmaradnak az alapszíneknél: piros, fekete, ezt egészíti ki igen ritkán az arany. A festett motívumok mérete lesz kissé nagyobb, határozottabb, a munkaigényes faragások pedig csak a kápafej ékre szorulnak vissza. Tulajdonképpen Tiszafüreden a nyergesség hasonlóan hal ki, mint a fazekasság, a stílusfejlődés teljes útját be nem járva. Irodalom Ajtay A. 1936 A magyar huszár. A magyar lovaskatona ezer évének története. Budapest Éri I. (szerk.) 1975 A magyarországi céhes kézműipar forrásanyagának katasztere I—II. Budapest Fényes E. 1851 Magyarország geographiai szótára I-IV. Pesten Füvessy A. 1996 A tiszafüredi fanyergek és faragott díszítményei. Múzeumi Levelek 75. II. 353-368. Gvadányi J. 1975 Egy falusi nótáriusnak budai utazása - Rontó Pál. Budapest László Gy. 1941 A koroncói lelet és a magyarok nyerge. Budapest Pettko-Szandtner A. 1931 A magyar kocsizás története. Budapest Szederkényi N. 1893 Heves vármegye története. Eger -76-