Tolnay Gábor szerk.: Ember és környezete. Tudományos ülésszak 1999. november 22–23-án Szolnokon – A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok közleményei 58. (2002)

Szabó László: Lükő Gábor egy elfelejtett tanulmánya a román kolindákról

juttatott el a megjelenésig), a hortobágyi pásztormüvészetről szóló debreceni kiadvány, s a magyar lélek formáiról szóló kötet. Ez a szakma máiglan megfogalmazott véleménye. A kiskunsági kötetéhez írott utószavamban, azt hiszem, sikerült megvilágítani Lükő Gábor munkásságának lényegét, s azt is, hogy ez már igen korán jelen volt, később csak beteljesedett vagy beteljesedhetett volna. Mert mi is itt a hiba: a megnemértés vagy a szándékos félremagyarázás? Az, hogy egy új utakat törő embert beskatulyáztak egy régi, illetve még akkor élő általános szemléletbe, s aszerint ítéltetett meg. Népzenekutatónak, népköltészettel és népművészettel foglalkozónak minősítették, aki összehasonlít, miként a kor legtöbb kutatója, s teszi ezt egy bizonyos térséghez kötötten. Persze ez sem lenne kevés, de Lükő Gábor ennél sokkal több. Nála az említett területek nem egyszerűen részek, a néprajz különböző területei, hanem egy összefüggő egésznek elválaszthatatlan tagjai, amelyek egységet alkotnak, amelyek egy hajdani teljesség egyes oldalai, melyhez csatlakozik sok más egyéb, s a népi (paraszti) kultúra egységben fogható fel. Ha kezünkbe vesszük a moldvai csángókról írott kötetét és alaposan elolvassuk, lehetetlen, hogy ne csapjon meg ennek az egységnek a szelleme, varázsa. Lehetetlen, hogy ne lássuk, miként függ össze egymással az eredet, a származás, a táj, a kapcsolatok rendszere, a folklormüvészet, a nyelv különböző sajátossága vagy a tárgyi kultúra, település, gazdálkodás, s még sorolhatnók. Ez a teljességben való gondolkodás Gusti, D. hatása. S miként alkotnak ezek egységes egészet? Mert ez az egység akkor ott Moldvában még megfogható volt. Persze 1936-ban nem volt népszerű a román-magyar kapcsolatot, a Szamos-völgyi és moldvai összefüggéseket emlegetni, s ez is minden bizonnyal árnyékot vetett a szerzőre. De azóta jó idő telt el, s lehetett volna a kor legösszetettebb, legjobb és legteljesebb monográfiáját „rehabilitálni" a szakmának, s ha lehet, követni, s talán MTA- vagy állami segítséggel folytatni is, hiszen sorozatnak indult. De vegyük a pásztormüvészetről írott munkáját, amely igazi muzeológust sejtet, s mint tudjuk, azzá is vált. A Déri Múzeum anyagának feldolgozása, ennek kiegészítése mintaszerű. Hasonlót Bátky Zsigmond és Györffy István nevével fémjelezhetünk. Örök emlékem, hogy Gyulán még láthattam a régi múzeumépületben rendezett kiállítását mely nyilván anyagiak miatt nem lehetett fényes kivitelű -, s ahol tallérok, rhénes forintok, s egyéb pénzek voltak kiállítva. Nem egyszerűen az éremtanilag megszokott módon, hanem közölve azt, hogy a megfelelő korban mit lehetett, s mennyiért vásárolni ezen a pénzen. Mennyi volt egy ökör, birka, ház vagy darab föld ára. S kiállításként jelent meg. Ez azóta sem jutott senkinek eszébe. Az élet jelent meg a pénzekben. De láttam keze nyomát Kiskunfélegyházán, Baján is. Nála élettel telt meg a múzeumi tárgy, úgy, hogy figyelt mindig az elődökre is. Végül - mielőtt rátérnék voltaképpeni témámra - beszéljünk a magyar lélek formáiról, illetve a kiskunsági kötetéről, amely ma sokak számára forrás és megkerülhetetlen kötet. Ezekről elemző tanulmányt írtam, s nem akarom magamat ismételni. Csupán annyit jegyzek meg, hogy Karácsony Sándor filozófiájából kiindulva, s hasznosítva román professzora, Gusti, D. elveit is, önálló, a magyar viszonyokra kidolgozott, s ÉszakkeletEurópára kitekintve sajátosat alkotott. Olyan egységet feltételezett a népi (paraszti) kultúrában, amely a múltban megvolt egységes egészként, s amelyet elemeiben össze lehet szedni, szét lehet válogatni. Mint ő mondja egyik írásában - amiről majd szólni fogunk -, az órának, mint szerkezetnek csak az ismerheti meg a működését és lényegét, aki -48-