Tolnay Gábor szerk.: Ember és környezete. Tudományos ülésszak 1999. november 22–23-án Szolnokon – A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok közleményei 58. (2002)

Zsolnay László: Barokk kutatás Jász-Nagykun-Szolnok megyében

A töröktől felszabadult Jászkunság, átvészelve a 18. század elejének háborús viszonyait is, új építési feladatokkal nézett szembe. A török megszállás előttről megmaradt templomaik kezdetben még némi reparációval elégnek bizonyultak az egyre szaporodó népességű településeknek. Azonban a 18. század második felére az akkorra már önmagukat megváltó redemptus jászkun települések mind lakóiknak számában, mind gazdasági erejükben kinőtték kis toldozgatott templomaikat. Lázas építkezés indult meg és a települések anyagi erejük és becsvágyuk szerint felépítették templomaikat. A Jászság és a Nagykunság, mint a Hármas Kerületek része közjogilag független az egri püspököktől. 1702-ben Lipót császár az egész Jászkunságot eladta a Német Lovagrendnek. 1731-ben a Német Lovagrendtől a Pesti Invalidusház vette át ezeket a területeket, akiktől a Jászkunság 1745-ben saját pénzen megváltotta magát, s ezzel visszanyerték régi privilégiumaikat. Legfőbb uruk és bírájuk a mindenkori nádor volt. Az egri püspökök már a 18. században kierőszakolták plébániák felállítását a török időkben református hitre tért Nagykunságban. Jelentősebb templomokat azonban csak a 19. században, az általunk vizsgált kor után sikerült építeniük. Szempontunkból sokkal fontosabb a Jászság vizsgálata. A jász települések, az egyetlen Jászkisért leszámítva, katolikusok. A Jászság a török időkben nem néptelenedett el teljesen, így a kontinuus lakosság folyamatosan megtartotta katolikus vallását. Mivel saját pénzükön váltották meg magukat, így privilégiumaikat ők is visszanyerték. Elöljáróikat, papjaikat maguk választották. Választott papjukat így az egri püspök csak megerősítette tisztségükben. Templomaikat szinte teljes mértékben a maguk költségén építették, közadakozásból, és bizonyos községi jövedelmekből, például a szombati rév jövedelméből. A Tisza menti és a jászsági építkezéseket vizsgálva lényeges következtetéseket vonhatunk le a kor építészeti szervezetéről. A Tisza mentén Esterházy építkezéseiben a barokk építészet munkaszervezetének érdekes sajátosságát figyelhetjük meg: a céhes kézműipar és az uradalmi építészeti iroda egymás mellett működését. Esterházy, aki korának talán legnagyobb építtetője, jól szervezett építési irodát működtetett. Ez a céhes keretektől bizonyos mértékig független, tervezési és kivitelezési gyakorlatot folytatott. Az iroda élén az uradalmi házi építész állt, aki ugyan lehetett céhtag, de a nagybirtok állandó alkalmazottként foglalkoztatta. Az ő kötelessége a birtok teljes építési tevékenységének lebonyolítása az anyagok előkészítésétől a tervezésen keresztül a kivitelezésig. A püspöki építési iroda, melynek Farkas János volt a vezetője, elsődleges feladata, hogy egy állandó mestergárdát kialakítva az egyházmegyében lévő püspöki és főispáni építési tevékenységet magas szinten lássa el. Az iroda építőmesterét a céh szabályai nem kötötték, gazdája ízléséhez kellett alkalmazkodnia. A gyakorlati tervezéseket, s az építkezéseket ebben az időben az iroda keretein belül szinte már kizárólag Francz József végezte. Francz a gyakorlati tevékenységtől már elszakadt, munkája a tervezés és a kivitelezés személyes ellenőrzése. A konkrét építőfeladatokat már a pallérok látták el. Francz a 18. század végének egyik legtöbbet foglalkoztatott és önálló művészeti stílust kialakító építészegyénisége, a késő barokk klasszicizmusának jelentős alakja, Esterházy idős kori puritanizmusának kiszolgálója. Kissé száraz, hivatalos, de monumentális stílust alakított ki. Homlokzati díszei gyakran teljesen elmaradnak, a szigorú és fegyelmezett épületelemek síkszerüsége az uralkodó épületein. Stílusa a század végére tovább egyszerűsödik, a homlokzat hangsúlyát úgyszólván csak az enyhe középrizalitra -206-