Tolnay Gábor szerk.: Ember és környezete. Tudományos ülésszak 1999. november 22–23-án Szolnokon – A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok közleményei 58. (2002)

Pusztai Gabriella: Szempontok a Magyar orvosok Fekete Afrikában című téma kutatásához

érkeztek Afrikába, maguk voltak kénytelenek a „semmiből" megteremteni praxisukat. Felhasználták az Európából magukkal hozott tapasztalatokat, elképzeléseket, de sikerüket csak az biztosíthatta, ha figyelembe vették és felhasználták a kulturális és a gyógyászati hagyományokat. Fontos volt ez a segédszemélyzet esetében is, hiszen komoly feladatokat voltak kénytelenek rábízni a hagyományok, tapasztalatok alapján gyógyító, sokszor analfabéta ápolókra, bábákra. A szakképzett ápolók hiánya miatt nagy számú külföldi asszisztenst, ápolónőt alkalmaztak a rendelőkben, kórházakban. Nemcsak a munkafeltételek voltak kedvezőtlenebbek a hazainál Afrikában. Alkalmazkodniuk, akklimatizálódniuk kellett a hőmérsékleti különbséghez, magas páratartalomhoz, olykor-olykor az egészségtelen éghajlathoz, állat- és növényvilághoz. Hozzá kellett szokniuk az alacsonyabb életszínvonalhoz, idegen törzsi, vallási szokásokhoz, hagyományokhoz. A mindennapi életben, az otthoni berendezkedésben új szabályrendszert kellett elsajátítani, melyről pontos képet kapunk Scheitz László kongói írásaiból (öltözködés, étkezés...). Nehéz volt beilleszkedni a fennálló társadalmi hierarchiába, mint pl. Mészáros Kálmánnak első fejedelmi munkaadójánál, Godjam teljhatalmú uralkodójánál. Alkalmazkodniuk kellett saját bennszülött személyzetükhöz, betegeikhez is. Amikor azonban a négerek elfogadták őket mint embert és orvost, kivételesen megbecsült tagjai lettek a társadalomnak. Gyógyítás a gyakorlatban A trópusokon kevés volt csak jó orvosnak lenni. Feladataik erős, egészséges fizikumot, sok türelmet igényeltek. Az orvosi ismereteken túl más képességekkel, adottságokkal, tudással is rendelkezniük kellett, pl.: szervezőkészség, nyelvtehetség... A kiutazó magyar orvos a század első felében nem engedhette meg magának azt a luxust, hogy szakorvosként dolgozhasson. Igen eltérő betegségek széles skáláját kellett gyógyítania, sebészeti, belgyógyászati, szülészi, fogászi feladatokat ellátni. Az Afrikába induló orvosok felkészültek a nálunk nem ismert, ún. „trópusi betegségek" gyógyítására is. A szakirodalom néhol „exotikus betegségekéként említi ezeket, mely elnevezés alatt olyan betegségeket értünk, melyek hazánkban nem, vagy csak behurcolás következtében fordulnak elő (pl.: sárgaláz, pestis). Illetve vannak olyan hazánkban is előforduló betegségek, melyek a trópusokon gyakrabban, ill. súlyosabb formában jelentkeznek (hepatitis, mumpsz...). Az első trópusi medicinával foglalkozó intézetek természetesen a nagy gyarmattartó országok területén létesültek a századfordulón (London, Liverpool, majd Hamburg, Antwerpen). A bakteriológia fejlődése ekkorra tette lehetővé, hogy a sűrűn fellépő fertőző betegségeket felderítsék, és leküzdésüket megkezdjék (Laveron, Ronald Ross maláriakutató, Walter Reed sárgalázkutató, Bernhard Nocht felfedezései). A magyar orvosok többnyire Hamburgból indultak (Thanhoffer, Scheitz Antwerpenből). Hamburgban 1914-ig több mint 800 orvost képeztek ki köztük Fuszek Rudolfot is. Komoly kihívást és problémát jelentettek az európaiaknál jóval komolyabb, s nagyobb emberáldozatokkal járó fertőző betegségek, járványok, mint a sárgaláz, vérhas, -182-