Tolnay Gábor szerk.: Ember és környezete. Tudományos ülésszak 1999. november 22–23-án Szolnokon – A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok közleményei 58. (2002)
Buschmann Ferenc: Természetkutatás a Jászságban
pontja volt. Mindazonáltal nem eredménytelen! Itt azonban néhány mondat erejéig ismét vissza kell kanyarodnom a közelmúltba. Még az 1980-as évek közepén egy néhány fős általános iskolás gyerekekből álló természetbúvár szakkört működtettem a ma Gyermekek Házának nevezett Úttörőház berkeiben, aztán ezt bizonyos okoknál fogva feladtam. Hogy ennek a munkának volt-e kihatása a jelenre, merész volna egyértelműen igennek minősíteni - lényeg a lényeg: a gyerekek felnőttek, egy részük egyetemet végzett, s ezek közül három 1997-ben megalakította a jászberényi Élővíz Természetvédelmi Egyesületet, amelynek engem - természetesen mint veteránt - tiszteletbeli tagjává avattak. Nos, az ifjú kollégákkal 1998 tavaszán felfedeztük Alattyán határában a Bereki-erdőt, amelyet aztán az év folyamán különböző vegetációs aspektusokban többször is meglátogattunk. Én a manapság már teljesen elavultnak nevezhető petróleum-gázlámpás gyűjtőfelszerelésemmel természetesen a fiataloknál sokkal gyakrabban, egyszerűen azon oknál fogva, mert izgatott a faunája. Ennek a - nyugodtan mondhatom - csapatmunkának az eredménye egy kétféle verzióban megírt tanulmány. Nevezetesen: Javaslat az alattyáni Bereki-erdő természetvédelmi területté nyilvánításához - most várjuk a hatósági fejleményeket -, a másik: Az alattyáni Bereki-erdő természeti értékei című dolgozat. Ez utóbbi a Környezetvédelmi Minisztérium által meghirdetett Nem Védett Területek Természeti Értékeinek Feltárása című pályázatán, a komplex kategóriában csoportos I. díjat nyert. Ennek az írásműnek a Calandrella című természettudományos szakfolyóiratban történő megjelenése azt hiszem még ebben az évben várható. Persze, én, mint lepkész, nem csak a Bereki-erdőt bújtam. A gyűjtőutakat és helyeket engedelmükkel én most nem sorolnám (sok van!), azonban azt meg kell említenem, hogy ezek során több, faunisztikai szempontból ugyancsak fontos állattal találkoztam, s a velük kapcsolatban írott szakcikkeim megjelenése ugyancsak a közeljövőben várható. És most hadd szóljak az előbb említett mélypontról is néhány mondatban, különösebb részletezés nélkül. A Jász Múzeum szakirányú, dokumentációs lepkegyűjteménye, továbbá a természetkutatói munkám folytatásának mikéntje, az utóbbi években túlzás nélkül állíthatom: áldatlan helyzetbe került. Mint azt az előzőekben már érintettem, mindennemű rovar- (másképp fogalmazva: romlandó szerves anyagból álló) gyűjtemény speciális tárolást és kezelést igényel. Ráadásul folyamatosan. Ennek az alapfeltételei, eszközei és anyagai az utóbbi évek során szép lassan kifogytak. A támogatás teljes hiányában így jutottam el addig a pontig, hogy amikor az 1998. évről jelentést kértek tőlem, kereken visszautasítottam. Előzményeiről és okairól a főigazgató urat részletesen, írásban tájékoztattam. Ebben aláhúztam, hogy a felmerült körülményekben semmiféle jelentést nem vagyok hajlandó írni, még minisztériumi elvárásra sem, egyben közöltem, hogy amennyiben rövid időn belül pozitív változás nem történik, a státuszom szerinti munkakörömbe egyáltalán nem tartozó gyűjteménykezelői tennivalókat sem vagyok hajlandó tovább végezni, ugyanakkor azt is közölni kényszerültem, hogy azzal egyidejűleg a múzeum javára addig folytatott mindennemű természetkutatói tevékenységemet is teljes egészében beszüntetem. Ezek nagyon kemény és súlyos szavak, de higgyék el, amikor egy magamfajta, sem idejét sem energiáit nem kímélő, szenvedélyes megszállottsággal dolgozó ember eljut addig a pontig, hogy kijelentse, nem hajlandó tovább azt csinálni, ami eddig az élete volt s amely célokért mindenét (beleértve a magánéletét is!) feláldozta, annak több, mint súlyos okai voltak. Ezekről nem kívánok beszélni, egyben ez alól a felmentésemet is kérem. Ehelyett sokkal fontosabbnak tartom -157-
