Tolnay Gábor szerk.: Ember és környezete. Tudományos ülésszak 1999. november 22–23-án Szolnokon – A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok közleményei 58. (2002)

Puskás Zoltán: Hangszerkészítő műhely Tiszaroffon

skandináv és a távol-keleti népek körében is. Európában mint népi hangszer, főleg német nyelvterületen terjedt el, „Scheitholt" néven. Magyarországon a citera ismert citora vagy tambura néven is, tájegységtől függően. Utóbbit, a tiszaroffi mester formája után „gitárilletve kanálcitera" néven négy-, valamint hathúros változatban készítette (6. kép). A kanálcitera minden részletében egy már meglévő hangszerről lett átmásolva, amely az egyik helyi földbirtokos leányának tulajdonában volt.

7 Prímhúrjai egyvonalas „a", basszus és kísérőhúrjai pedig „d" hangra hangoltak. A citera főleg a század első évtizedeiben volt elterjedt és előszeretettel használták szórakozásaikhoz a falusi és tanyasi emberek vagy az uradalmi cselédek. Legismertebb alaptípusa a hasas citera, melyből Tiszaroffon is készült példány, de az Alföldön még a vályúcitera és a kisfej es citera is ismert, valamint ezek kevert változata, a „galambdúcos" típus. A furcsa elnevezés azt takarja, hogy ennek a hangszernek az oldala lépcsőzetesen van megszerkesztve és a felső falrész oldalában galambdúc-szerü hangnyílásokat alakítanak ki.

8 Általában a hangszert egy átlagos kézügyességgel megáldott, az asztalosmunkákhoz értő parasztember is el tudja készíteni. Az egy darab fából kivésett, alul nyitott hangszertesthez a juharfa (jávorfa), más esetben a bükkfa a legalkalmasabb. A faanyag kiválasztását mindenekelőtt a helyi fajták határozzák meg, így esetünkben inkább a gyümölcsfákra kell gondolnunk. Fontos szempont, hogy a faanyag jól pácolható, színezhető és faragható legyen. A több részből összeállított citera fejrésze, vagyis a tőke általában keményfából, oldal- és fedőlapja, jó rezonanciája miatt, puhább fenyődeszkából készül. A tiszaroffi műhelyben, más hangszerkészítőkhöz hasonlóan, húrrögzítőnek (tőkeszeg), a lecsípett fejű közönséges szeget használta a mester. Az érintőket (bund,"kóta") sárgaréz dróthuzalból célszerű méretre darabolni, melyek rögzítése azután történik, amint a húr alatt tologatva a legmegfelelőbb hangszínt adja és a helye is be van jelölve. A hangszertest kialakításánál nagyon ajánlatos ügyelni arra, hogy az oldallapok, a tető vastagságát beszámítva alacsonyabban legyenek, mert a tető felragasztásakor az oldalak csak így lesznek egy szintben a tőkék magasságával. A húrtartót pedig, a tető és a tőkék találkozásának vonalában kell rögzíteni, így a megemelt húr, nem fog a bundokhoz érni. Hangolókulcsnak pedig megfelel egy félig laposra kalapált vasszeg is, melybe egy „sliccet" vágva kell a kifeszítendő húrt beleakasztani. A húrok felrakásának művelete azonban csak a fa leápolása és lakkozása után következhet. A hangszer alaphangját a hangszertest hossza szabja meg, vagyis minél hosszabb a felerősített húr, az adott hang annál mélyebb. A hangolás szinte egyéninek mondható, az előadó saját hangfekvéséhez igazítja. A kísérő- vagy vendéghúrok szerepe főleg a ritmuskeltést szolgálja és nem is pendítik meg minden alkalommal az összesét, mert könnyen elvész közötte a dallam. Az asztalra, ládára vagy padra felfektetett hangszer hangja, a rezonancia miatt, még fel is erősödik. A párhuzamosan futó húrok megpendítéséhez kihegyezett lúdtoll, szarudarabka vagy celluloidból kivágott lapocska is nagyon jól megteszi. A hangtávolságokat jelző kóták, az Alföldön elterjedt kromatikus citerán két sorban találhatók. Az alsó sorban lévőket nyomófára helyezett mutatóújjal lehet lefogni, a 7 A néprajztudomány szórványosan előforduló, de szélesebb körben nem ható, nem variálható és nem fejlődő jelenségeket, Orrutay Gyula folklórkutatásai alapján invariánsnak nevezi. Lásd: Népr. Lexikon, valamint Ortutay Gy. 210-212. 8 Manga J. 52-56. -108-