Cseri Miklós – Tárnoki Judit szerk.: Népi építészet a Kárpát-medencében a honfoglalástól a 18. századig – A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok közleményei 58. (2001)
Takács Miklós: Az Árpád-kori köznépi lakóház kutatása, különös tekintettel az 1990-es évekre
pülésekként. Ezzel szemben viszont kimondható, hogy a föld felszínén álló, többosztatú objektumok inkább az Árpád-kor második felére jellemzőek. Bár természetesen ez alól is van kivétel, hiszen ilyen ház részlete a közelmúltban egy 10-11. századi falu helyén, Pápa-Hantán 281 is előkerült. Ha tehát a fentebb felsorolt adatok alapján végkövetkeztetést igyekszünk levonni, számunkra az tűnik a legvalószínűbbnek, hogy - bár az Árpád-kor folyamán talajba nem ásott lakóépületeket minden bizonnyal nagyobb számban építettek, mint azt ásatási módszereinkkel regisztrálni tudjuk - a földbe nem mélyedő padlójú épületek száma egy „átlagos" faluban nem haladta meg, sőt talán még meg sem közelítette a veremházakét. Azaz azokkal értünk egyet, akik szerint az Árpád-kor folyamán a talajba nem ásott padlójú és/vagy többosztatú házakban olyanok laktak, akik a korabeli köznép életszínvonalánál magasabb szinten tudtak élni. Az előzőekben a talajba nem ásott padlójú építményeket tartós épületként feltéteztük - kimondatlanul is. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a földbe nem ásott padlójú objektumok esetében joggal vetődhet fel a könnyűszerkezetű, ideiglenes épületek létezése is. Erre még a régészeti leletanyagból is kiolvashatók halvány nyomok. Elsősorban a cserépbogrács népszerűsége alapján következtethetünk könynyű-szerkezetű, ideiglenes építményekre. Mivel ugyanis ezen edénytípusban elsősorban szabad tűz felett lehetett főzni, jogos arra gondolni, hogy a korabeli köznép élete jelentős mértékben zajlott a szilárd hajlékon kívül - legalábbis az év melegebbik felében. Másrészt viszont az sem légből kapott okoskodás, ha a hidegebb, szeles hónapok miatt a szabad tűz körül valamilyen védőépítményt, például az újkorban is ismert szárnyékot feltételezünk. 282 Az elmondottakat pedig tovább árnyalja az, hogy a sátrazással is számolnunk kell, legalább a 12. század közepéig. E hajléktípusról ui. megemlékezett Babenberg Ottó freisingi püspök is, 1147-es útleírásában. E forrást elemző szakemberek 283 általában jurtként értelmezik a hivatkozott forráshelyet, és a sátrazás szezonális voltával számolnak. Azzal tehát, hogy csak az év melegebbik felében lehetett szokás „kiköltözni" e világosabb és szellősebb hajléktípusba. Mivel a 19-20. században a sátrazó életformának a Kárpát-medencében csak egy igen retardált változata létezett, e kései párhuzamok alapján hajlamosak lennénk arra gondolni, hogy az Árpád-korban is a köznép alsó rétegei sátraztak nyaranta - e gondolamenet azonban minden bizonnyal téves. Egy-egy jurt nemezanyagának elkészítéséhez és fenntartásához ui. egy kisebb birkanyáj gyapja szükségeltetik, aminek következtében joggal feltételezhető, hogy a nyári sátrazás a köznépi átlagnál módosabbak körében lehetett népszerű. A régészet oldaláról e megfigyelésekhez igen keveset lehet hozzátenni. Az egykori jurtokból ugyanis a legkedvezőbb esetben is csak kerítőárkuk maradhatott meg oly mértékig, hogy azt feltárással rögzíteni lehessen. A magyar kutatásban eddig csak a csongrád-felgyői körárkok esetében merült fel a jurtárkoló árokként való értelmezés lehetősége, LÁSZLÓ Gyula e magyarázata ellen azonban több szakember is komoly ellenvetéseket fogalmazott meg. 281. ILON Gábor 1996. 2. ábra (96/2. ház) 282. TAKÁCS Miklós 1986. 283. Az e forrás értelmezésére vonatkozó szakirodalmat egy korábbi munkánkban tekintettük át: TAKÁCS Miklós 1997b. 196-199. 28
