Barna Gábor szerk.: Társadalom, kultúra, természet. Tanulmányok a 60 éves Bellon Tibor tiszteletére – A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok közleményei 57. (2001)
A néprajz nagykunsági intézményeinek történetéről - Fazekas Mihály: A karcagi múzeum megalapítása és első leltára
A karcagi múzeum alapítása és első leltára 271 Zsuzsanna: 1, Kis Mária: 1, Kis Mihály: 1, Kis P. Gábor: 1, Lakatos Sándor: 2, Simon István: 1 db régi pénz. B. Szabó Lörincz: korsó. Okt. 27-én: Elek Sándor: 8 db Kossuth-bankó. Kis P. Eszter: 1. Vájó Rebeka: 2, Medgyesi Julianna: 1, Fülep Mihályné: 1, D. Tóth Sándor: 3 db. régi pénz. Takács Péter: kancsó. Aranyosi Sándor: kancsó, Takács Rebeka: bütykös. Márkus Imre: sárgaréz koppantó. Sütő András: vasgolyó. Mátyus András: kancsó felírással. Szabó István: bütykös. Fülep Mihályné: ekekulcs. Cs. Rácz Mária: bádog gyertyatartó, díszes üveg pohár. A többi ajándékozást a jövő számban közlöm. Megjegyzem, hogy a kancsók, korsók, poharak, bütykös, butéliák, szép gyűjteményében eddig minden darab más alakú, díszítésű, más jellegű; így a gyűjteményben egyhangúságról nem beszélhetünk. Lap útján is nagyon köszönöm a Múzeum eszméjét tettel is pártolók szíves jóakaratát. Hazafias szeretettel: Joó András ev. református s. lelkész." Itt következik Győrffy István nevezetes cikke: NAGYKUNSÁGI HÍRLAP IV. évf. 47. sz. Karcag, 1906. november 17. Alakítsunk Nagykun Múzeumot! Hetedfélszáz esztendeje, hogy Ázsia nyughatatlan fiát, a Kunt útnak eresztette már rég eltűnt gyermeke, a Magyar után, hogy keresse fel. Rá is talált. Azóta mindig az oldalán van. Búban, bajban osztályos atyafia. Eleinte ugyan sok gondot okozott bátyjának, a nyughatatlan gyermek, de most már megkomolyodott. A hetedfélszáz esztendő küzdelmei észre térítették, s ma a nemzet egyik legerősebb tagja. Miféle népek voltunk? Milyen nyelven beszéltünk? Honnan jöttünk? Ki vezetett ide bennünket? Mikor ültük meg ezt az Isten áldotta földet? Mivel foglalkoztunk? Mi látható eredménye van több százados ittlétünknek? Mindezen kérdésekre alig tudunk valami feleletet adni. Hiába! az emberi emlékezet gyarló, amit apáinktól hallottunk, csak kis részben adjuk tovább fiainknak. Szép és dicső multunk van, ezt bizonyosan tudjuk. Bizonyára megszolgáltuk a Magyarnak, hogy hazát adott nekünk hazátlanul bolygóknak! Ennyit tudnánk mondani annak, aki multunkat tudakolná. Csakugyan, ha egy ember emlékezeten túl multunkba pillantunk, gyér történelmi emlékeink világánál csak keveset látunk. Ezentúl a derengő fényt lassan lassan sűrű sötétség váltja fel, melybe alig hint egy kevés és kétes értékű fényt a monda csalóka világa. De hát csak a rege csalóka szava tudna nekünk valamit multunkról? Hisz ez kevés, úgy szólván semmi! Nem volna más eszköz is? Hisz a történelem mesterének ajkán megszólal minden emlék, ami a régi korból fennmaradt. Hát nekünk nincsenek ilyen emlékeink? Elő kellene keresni! Meg kellene szólaltatni! Milyen csodálatos dolgokat tudnának azok beszélni a régi időkből, mikor még szabadon száguldozta be a kun a végtelennek látszó síkságot! Ha lelegelte a jószág a mezőt, felszedték a sátorfát és más helyen kerestek szállást. Isten tudja, meddig elbódorogtak volna, ha nem kötötte volna őket semmi a helyhez csak egy - sírhalom! Azok a kunhalmok! De sokat tudnának azok viharos multunkról beszélni, ha emberére találna, aki száját szóra indítaná.
