Barna Gábor szerk.: Társadalom, kultúra, természet. Tanulmányok a 60 éves Bellon Tibor tiszteletére – A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok közleményei 57. (2001)

A néprajz nagykunsági intézményeinek történetéről - Fazekas Mihály: A karcagi múzeum megalapítása és első leltára

A karcagi múzeum alapítása és első leltára 267 NAGY-KUNSÁG XXXI. évf. 41. sz. 1906. október 14. Néhány szó a nagykunokhoz! (vezércikk) „Quatenus nobis denegatur diu vivere, relinquamus aliquid quo nos vixcisse restemur." (Plinii L. III. Cap. VIII.) „Minthogy nem adatott nékünk, hogy sokáig éljünk, hagyjunk valamit, mellyel megbizonyíttassék, hogy éltünk." Fenti, latin nyelven írt jeligét a karcagi református egyház 1786-ik esztendőben megkezdett naplója 1 -ső lapjáról vettem. Csakugyan úgy történt, hogy az egyház életében előforduló mozzanatok, események végrehajtói: az emberek meghaltak, de a mit ők tettek, annek emléke ma is megvan; az írást megmaradt. Mikor a naplóba helyezett, hatóságoktól érkezett, összegyűjtött, nagyobb részben latin leveleket (az 1-ső 1746. ápr. 22-én kelt) olvasgattam, vizsgálgattam, több helyen (régi írás lévén) betűzgettem, a több mint másfél százados levelekben említett tettek végezői csak megerősítettek abban a szándékomban, melyet többeknek már élőszóval, most pedig a lap olvasóinak, általában minden szives jó akarónak ily úton adok tudomásul szeretettel kérvén az eszme, a gondolat jóakaratú, szíves támogatását úgy szóval írásban (lap útján) mint lelkesedésből faj iránti szeretetből eredő pártolását, előbbre vitelét tettel. Czélom lenne több igaz, lelkes, jóakaratú barát megsegítésével, közreműködésével, áldozatkész emberek pártfogásával egy „Nagykun Múzeum" létesítése. A kik az ország fővárosában lévő múzeumot már látták, azok talán kicsinyléssel fogadják a vidéki gondolatot, oly színben látván az ügyet, mint mikor a Nemzeti Színház előadása után a vidéken látjuk ugyanazt a darabot előadni. De a kik szeretik ezt a földet, amely most éltetőnk, majd takarónk lesz, a kik előtt nem közömbös, hogy az egykor pásztor, halász, földműves, a pusztákon, ló hátán nyargalászó nép, a magyar nép miként emelkedett, miként jutott a folytonos művelődés útján arra a magaslatra lakás, táplálkozás, viselet, földmívelés, ipar s a tudomány fejlesztésével, a mellyen most állunk, de még nem elég magasan, a kik nem élnek csupán a mának, hanem a még meglévő emlékek után bepillantanak a múltnak távolodás esetén mindinkább sötétülő homályába, azokat a múltnak egyszerűsége, a jelen fejlődést mutató képe bizonyára megragadja, s a művelődés minden ágának tüzetesebb fejlesztésére készül. A ki szereti hazáját, annak népét, az érdeklődik annak minden dolga iránt, nem lesz előtt kicsi az egyszerű, nem lesz értéktelen a sok emberi erőt fogyasztott sarló, kasza, nem nézheti érzéketlenül a régi, becsületes, derék czéhek egyszerű eszközeit, tisztelettel, elismeréssel állhat meg a szorgalomról, munkásságról, jó háziasságról tanúskodó, otthon készült ruhák, vászon, varrottas előtt. (Mikor még ezek járták, kevesebb volt a panasz, az elégedetlenség, teltebb a ládafia.)... Tiszteletre, elismerésre méltó a múlt, annak minden legegyszerűbb emléke is, hiszen a múlton épül fel a jelen az alapon a falazat, alap nélkül építeni nem lehet... Ismerni kell a népet, annak múltját, minden dolgát, hogy abban szemlélvén, a szorgalmat, a munkásságot, a törekvést, még inkább szeressük, tiszteljük, becsüljük fajunkat, s a haladó idővel is haladjunk. Szólok hát hozzátok, Nagy-Kunok! Tervemben, szándékomban, mely a Nagykunságon még található régi és újabb néprajzi tárgyak összegyűjtése lenne, segítsetek!"