Kaposvári Gyöngyi szerk.: Varia museologica. Dolgozatok a szolnoki múzeum gyűjtőterületéről. Kaposvári Gyula válogatott írásai és bibliográfiája – A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok közleményei 55-56. (1996)
megalkotni, és nem szabad drámai verizmust stilizálásnak feláldozni. Semmi régi mester póz! Semmi dekoratív teátrális tableaux, semmi galéria hatás, hanem igazság! Én is művelem a monumentális sty lust, és nagyra becsülöm, de ennél a témánál gondolni sem szabad a képtárakra és azok bűneire. Őszinték legyünk, a régi mesterek és a nagy mesterek rettenetes sületlenségeket cselekedtek, ha csataképet akartak festeni, és az volt a bűnük, hogy el sem tudják képzelni, hogy verekedtek a régiek. Ezek az urak nagyon távol jártak az ütközetektől. A képeik is! Ennek a témának magában kell monumentálisnak lennie. Az ő drámaiságában. részletei közvetlenségében, s ha bekövetkeznék, hogy nagyobb arányokban kellene megfestenem, tagozati arányaiban s tónusában kell azt keresni, amit - be kell ismernem - eddig nem oldottam meg jól. Egy poétikai hatalmas akkord, mint Dóré Gusztáv munkáin, megkapóvá, nagyszerűvé és monumentálissá teheti. És akkor te is meg lennél velem elégedve. Ezerszer ölel szerető híved Vágó Pál Jászapáti, 1907. május 28." A közölt levélből az is kiviláglik, hogy a Szolnok megyei Tanácsnál lévő festményről van szó, ami a levél szerint 1907 előtt készülhetett. Nagyobb méreteiben is megfestette később Budapesten a Horánszky utcai Főreáliskola részére. Mint jászsági ember, ismerhette az árvizek pusztítását. Ezért is vállalta, hogy az 1879-ben Szegedet elpusztító tiszai árvízről monumentális képet fest. A pusztító víz, az árvízzel küzdő parasztok döbbenetes ábrázolása mellett a feudális államliataiom képviselőinek teátrális középpontba helyezése, kompozíciója mégis jelentős alkotássá teszi. Szegedi árvíz című képe 1881-ben széles körben ismertté teszi nevét. Legnagyobb sikerét az 1900-as párizsi világkiállítás magyar termébe készített A magyar huszárság diadalútja című óriás méretű képei aratták, a Lotz-díj után elm érte a francia becsületrend tiszti keresztjét is. Nagyméretű munkáinak jellemzésére érdemes az 50-es években a Műcsarnokban rendezett Székely Bertalan-kiállításra utalnunk. A szinte teljes életművet bemutató kiállítás legfőbb tanulsága az volt, hogy a kisebb tanulmányok sokkal festőibbek a millenneumi kor megkövetelte nagyméretű vásznaknál. Csodálatot vagy ámulatot váltanak ki az óriási méretű alkotások, de érzelmileg sokkal közelebb állnak hozzánk a festőibb vázlatok. Hogy így van ez Vágó Pál esetében is? Valószínű, de biztosat csak egy nagyobb kiállítás együttes látványa után lehet mondani (a Szolnoki Galéria a tárlatot az ötödik ötéves tervben tervezi). Vágó Pál kisebb zsánerképei, tájképei, vagy állatkompozíciói realisztikus megfogalmazásukkal, az alföldi táj és az ember maradandó képét adják. Az 1968-ban Jászapátiban rendezett kiállítás katalógusa ezek közül számosat felsorol. Kiváló portréfestő. Önarcképe, Deák Ferencről készült festménye, vagy a Kossuth-portré mesteri alkotások, de a Damjanich Múzeumban őrzött megyei vonatkozású arcképek is a biztoskezű portréfestőt dicsérik. Vágó Pál a festészet mellett a rajznak is bravúros kezű művelője volt. Munkái közül ismertebbek azok, amelyeket az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és Képben című monográfiasorozat alföldi kötetéhez készített, különösen a Jászság vonatkozásában. Ezeket a Magyar Nemzeti Galéria őrzi. A millenneumi időkben nagy sajtóvisszhangot keltett az Ezredévi felvonuláshoz készített rajzciklusa, amely történelmi kosztümökben ábrázolja a honfoglaló magyarokat s az azt követő századok uralkodóit, lovagjait, harci eseményeit. A millenneumi kor gazdasági és politikai viszonyai közt nem is lehetett igazi művészi sikere ennek a - különben bravúros rajzciklusnak. 505
