Kaposvári Gyöngyi szerk.: Varia museologica. Dolgozatok a szolnoki múzeum gyűjtőterületéről. Kaposvári Gyula válogatott írásai és bibliográfiája – A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok közleményei 55-56. (1996)

angol ember szemének a napraforgó virága és a kukorica. Az elsőből olajat sajtolnak, a másikkal kacsát tömnek. Ahogy este felé megérkezünk Szolnok város közelébe, elérjük a hidat amelyen egy csomó béna koldus akadályozott minket. Mindegyikük előtt volt egy halom kukorica, és amíg mi lassan követtük az erősen megrakott szekereket, megfigyeltem, hogy minden paraszt, amint elhalad a koldus mellett, egy sárga kukoricacsövet dob az előtte lévő rakáshoz, s a szegény ember áldását kapja viszonzásul. Az ő osztályuk jellemző bölcsességével tudják, hogy ahol tele van a kéz, ott a szív nyitott ... Szolnok nevének említése azon udvariassági alkalmak egyikére emlékeztet engem, amit olyantól tapasztaltam, aki számomra teljesen ismeretlen volt. Amint a városháza előtt megálltam és friss lovakért küldöm utalványunkat, kijött a Szolgabíró és süveget emelve mondta, hogy a váltó lovakat olyan gyorsan előkeríti, amennyire az lehetséges. Jó kiállású ember volt, s kissé aggályoskodó abban, hogy az idegennel beszélgetni akarván, az estleg cserben hagyja őt. Iratainkból tudta, hogy angolok vagyunk, s amikor beszélgetés közben megtudta, hogy mi nem vizsgálni akarjuk szülőföldjének gazdagságát és szépségét, hanem inkább csodálni és elismerni az országot és intézményeit, alig tudta leplezni örömét. Nem engedte, hogy elhagyjuk addig a várost, amíg meg nem töltötte kocsinkat válogatott őszibarackkal, szilvával, dinnyével, a saját kertjéből. S hogy ne hagyjuk említés nélkül, egy nagy szolnoki kenyérrel, amely miként mondják, és én hiszem is, legjobb egész Magyarországon. Vendéglátónk - igaz - nem a hatalom, hanem egy derék ember benyomását kelti; s mégis - kedves olvasó -, láttál-e olyan jóságot, amellyel adni tudott, olyan érdeklődést utazásunk iránt, olyan érzelmeket, tetszést szülőföldünk iránt. S mindezt a figyelmet egy olyan egyéntől kapod, akit még sohasem láttál és akit valószínűleg sohasem fogsz újra látni. Azt érezhetted, hogy ezt inkább a te országodnak, mintsem magadnak köszönheted, - ezt tárgyilagosan le kell szűrnöd magadról, és talán mégis te lettél boldogabb, amikor Szolnokra érkeztél ..." Itt az ideje, hogy végére érjen a fejezetnek, zárja le gondolatait John Paget, és fejezetzáróként egy rézkarcot közöl az egyik szolnoki szárazmalomról, amely a város nyugati szélén, az akkori Szél utcában - ma a Petőfi utca és az Aradi vagy Kazinczy utcák találkozásánál kialakult háromszögletű kis terek egyikén - állhatott. Erre utal a háttérben a nagytemplom tornya is. A rézkarcról leolvasható az is, hogy milyen volt az akkori szolnoki viselet, amely csaknem az egész Alföldön használatos volt. Őszi esőzések, elázott utak, éjszakánként gyenge fagyok. Ilyenkor a Tisza-híd és Szanda közti töltés a megpróbáltatások útja lett. Barabás Miklós, a kiváló festő naplójában kétszer ír róla: „Hasig érő volt a pocsolya és szintén vékony jégréteg, amikor a ló lábát rátette, nem szakadt be, de amikor a súlyával ráereszkedett, egyszerre beszakadt. Valahogy mégiscsak beértünk és átüzentünk a vármegyeházához előfogatért." De hiába akart azonnal továbbmenni, a kocsis csak a hajnali fagy után akart indulni. „Megháltunk Szolnokon és reggel csakugyan a kertek közt vitt ki a városból, olyan utakon, melyeket az ökrök egy nagy arasznyinál mélyebben meglyukgattak és azután ugy megfagyott. Némán ültünk, mert beszélgetve az ember elharapta volna a nyelvét." Bernát Gáspár ugyancsak a Bach-korszak elején utazott „a szolnoki töltésen". Leírását képpel is illusztrálta a „Magyar és Erdélyország képekben" című kiadványban „Alföldi utazás 1853 tavaszán" címmel. Vasúton Szolnokra érkezve, szekeret fogad és nekiindul a kockázatos útnak. ,,... Amint Szolnokot elhagyva, a tiszai hid végső pallóján átdobogánk, a szemeink elé örvénylett látvány borzasztó volt. A láthatárt környöskörül vég nélküli tenger öleié ... A hidfő karfáit nyaldosó áradat mentében keskeny fekete vonal sötétlett. Fölötte 279