Kaposvári Gyöngyi szerk.: Varia museologica. Dolgozatok a szolnoki múzeum gyűjtőterületéről. Kaposvári Gyula válogatott írásai és bibliográfiája – A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok közleményei 55-56. (1996)

kiállítása, amennyiben a város az építő társulattal mérsékelt ábrán megegyezhet, azonnal megajánltatik." A lebonyolítás módjából kitetszik, hogy a tanács megtanulta a kapitalizmus gazdálkodási módszereit, helyesen képviseli a város és polgárainak érdekét. A térkép közlekedési adatait folytatva, vastag vonallal jelzi a Tisza-hídtól kiinduló kövezett út nyomvonalát a Főutcán át a Molnár utcáig, ahol lekanyarodik a Tisza-partra, és a Só úton visz tovább a régi vasútállomásig. Az útvonal az építés idejét is lehatárolja, mert az új indóház megépítésekor már a Fő utcát kövezték volna ki végig; valójában 1851-ben volt a kövezés Albrecht főherceg, főkormányzó utasítására. A hídtól a Szanda felé vezető országút magas töltésen halad, melyen négy töltéshíd teszi lehetővé, hogy az áradó víz alatta átfolyhasson. Az Ácsiszöget - amely ugyancsak a Kincstár birtoka - északon egy átmetszés határolja. A Tisza-szabályozási munkák tervezésekor Vásárhelyi Pál ezt a 77/2-es átmetszésként jelölte. 1857-ben egy vékony medret, úgynevezett „vezérárkot" ástak ki. Számítva arra, hogy a folyó maga fogja továbbmélyíteni rendes mederré. Ez azonban nem következett be, mert a Tisza továbbra is a régi medrében, az Ácsiszöget Tenyő felé megkerülve érkezett Szolnokra. S hogy így, a szigetté vált Ácsiszögbe - mint bérelt legelőre - a szolnoki gazdák állataikat elhajthassák, az átmetszésen keresztül egy fahidat kellett építeniök. Ez 1878-ig volt használatban, amikor az átmetszést végleges mederré kimélyítették. A szajoli út töltésével az Ácsiszög területét 1904-ben ármentesítették. A szandai rét a Wodianer család birtoka volt, a szolnoki gazdák legeltetésre szokták bérbe venni. A vár területe és a Tisza város felőli partja külön is megérdemli a figyelmet, mert az eredeti térképen piros színnel tünteti fel és a kincstári szó kezdőbetűjével, a „k"-val jelzi is, hogy mely objektumok tulajdonosa a Kincstár, a nagyobb épületeket meg is nevezi (sóraktár, sóhivatal). Ezek területét, épületeit próbálta a város magának megszerezni, de sikertelenül, míg a fellebbezések és pereskedések hiábavalóságát megunva kénytelen volt megegyezésre lépni. 1858. június 6-án jött létre az egyezség:

138 (Az egyezség teljes terjedelmében e kötetben, Szolnok települése, gazdasági és kulturális fejlődése 1850-1918-ig című tanulmányban olvasható.) ,,A Pénzügyigazgatóság átengedi a tulajdonképpeni szolnoki határt [az Ugar nevezetű határrészt] a városnak." - Ez volt a szerződés egyetlen pontja, amely egyértelműen a város javát szolgálta. Ezzel szemben le kellett mondaniok az Alcsi és Tenke - Szentiváni kincstári puszták iránti igényeikről; téglaégető a hozzá tartozó területtel továbbra is a Kincstáré marad. A szerződés 6. pontja szerint: „Az uradalmi beltelkeknek jelen állapota épségben fenntartandó, az árokkal övedzett két szálfaraktár, valamint a Tisza folyónak ölfa és egyéb anyagok kirakására és szálfák kihúzására szolgáló partjai a Szolnok város határán folyó Tisza mentében az uradalmat törvényesen illető, partvámszedési joggal egyetemben, jelenlegi kiterjedésükben. Mindezek, mind pedig a szétszórva létező telkei a régi várnak, ...valamint a sókezeléshez tartozó raktárak, pajták és egyéb kincstári épületek körüli terek, azon területtel együtt, mely a pénzügyi igazgatóságnak számvevői és adópénztári hivatalai, a városi lakháza, a vízvezető csatorna és az 1. sz. sóraktár között létezik s mely régenten a sófuvarozó vidéki szekereknek álláshelyül szolgált, ...s amely terek a sóraktárak és pajták telkeiknek beszámításával... 10.102 n-ölet tartalmaznak, az uradalom tulajdon birtokában meghagyandók."

139 A szerződés értelmében Szolnok városnak köteleznie kellett magát ,,a határnak saját költségen eszközlendő fölméretésére, annak a telkes gazdák és a házas zsellérek 138 Botár Imre idézett tanulmánya, Századok, 1943. 95-96. 139 OL Kamarai Osztály: Contractus et transactiones. Tom, XXI. Nr. 46. 227