Kaposvári Gyöngyi szerk.: Varia museologica. Dolgozatok a szolnoki múzeum gyűjtőterületéről. Kaposvári Gyula válogatott írásai és bibliográfiája – A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok közleményei 55-56. (1996)

Az elmondottakból következőleg tehát kialakult Szolnok hagyományos faipara és mint láttuk, nemcsak a céhekben dolgozó ácsok űzték ezt a mesterséget, hanem - más városoktól eltérően - a kamarai ácsmester gyakran félszáznál több legénnyel - gyakorlatilag manufakturális ipart folytatott. Külön érdemes megfigyelni a kamarai igazgatás módszereit, hiszen Szolnokon megvalósították a komplex hasznosítást, mert nemcsak az ideszállított árut értékesítették, hanem a szállítóeszközül használt tutajok fenyőszálait is feldolgozták - beleértve a hulladékot is zsindelynek, vagy a forgácsot. fűrészport elégették a kamarai téglaégetőkben. Gorove leírásából kitűnik, hogy nemcsak gerendát, deszkát, zsindelyt árusítottak, hanem fedelet, vagyis tetőszerkezeteket lehetett itt rendelni, s az itt ácsolt tetőszerkezetek elemeit már könnyebben lehetett az akkori útviszonyok mellett is szállítani. S mint láttuk, a szolnoki lakosok is szorgalmasan művelték a fa feldolgozását - tilalom ellenére is. Nem véletlen, hogy a város régi zsindely tetős házainak oromdíszein vagy kerítésein olyan ragyogó faragványok voltak találhatók még nemrégiben is. Ma már csak elvétve bukkanhatunk ilyenekre. A jelentős faipar láttán érthető meg Erdei Ferenc megállapítása, hogy Szolnok nem mindig és nem mindenben felel meg a tipikus mezőváros fogalmának, vagyis nemcsak a határán belül megtermelt mezőgazdasági termékeket dolgozza fel. és ipara sem a helyi anyagokra épül és nemcsak saját vagy közvetlen környéket lát el. Szolnok tehát - főleg a szűk határa és a tiszai szállítás lehetőségei miatt - nem skatulyázható a jellegzetes mezővárosok közé. Ide érezzük inkább Erdei Ferenctől azt a megállapítást: „Az ipar a városi tényező, amely nemcsak egy helyi szükségletre néz. hanem egyik tényezőjével vagy nyersanyagával, vagy a késztermékek szükségletével távoli vidékekre támaszkodik.

66 Szolnok faiparához szükséges nyersanyag a Kárpátokból érkezik, és feldolgozása után a város határát messze meghaladó, több megye nagyságú területet lát el. Ugyanez vonatkoztatható a sóra is. Erdei Ferencnek még egy találó megállapítását szükséges itt idézni, amely a magyar városfejlődés későbbi évtizedeire találó, de Szolnok esetében már a tárgyalt korszakban is helytálló: „Minden mezővárosban van forgalmi és igazgatási városrész. de egyikben sincsen ipari termelő negyed... Szolnokon van gyárváros, tehát olyan városrész, amely elsősorban szolgál az ipari termelés telephelyéül."

67 Gorove után évtizeddel az Athenaeum közölt cikket Szolnokról Remellay Gusztáv tollából,

68 aki mint megyei tisztviselő jól ismerte a szolnoki viszonyokat: „Szolnokban sok alkalom nyílik, hogy dolgozni akaró az év minden szakában talál munkát... A sóhordás a tutajokról és hajókról fel a raktárakba és a fenyővontatás ezreket eresztenek a Kir. Kincstárból a nép körébe, mely nyáron a kereset mellett jól él, s ha gazdálkodni tud, télre valót is szerezhet... A néhány egyedek által űzött kereskedés fával és gabonával történik leginkább, a népé gyümölccsel és kenyérrel. A kincstári szállítók évenként százezer fenyőt hoznak le Szolnokba, hova szálfa és egyéb építési faszerek vétele végett az egész vidék központosul, a szállító, ki már a són is nyert, nem igen hagyja a fában heverni pénzét, és ha lehet, azt a szolnokiaknak adja el. A vidékiek nyáron át, mikor a sószállítás történik, nem jöhetvén Szolnokba, ősz felé érkeznek csak favételre, amikor azután némi nyereség remélhető, mely azonban csak néhány egyed zsebébe szivárog, az általános jól lét emelkedése nélkül, mert a lakosság, mint már elébb is mondám, tőkékkel nem bírván, a kereskedés ezen nemében igen kevés részt vesz. - A gabonakereskedés szinte nevezetes Szolnokon. De itt csak nemleges 66 Erdei Ferenc: Magyar város. Bp. 1940. - Lásd még a 3. sz. jegyzet. 61 Ua. 68 Remellay Gusztáv: Szolnok vidéke. Athenaeum, 1841. 24-25. sz. 194