Szabó István: Fejezetek az észt kultúra történetéből – A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok közleményei 53. (1995)

mint az idézett észtországi (tallinni, tartui) példákból is kitűnik — bekerültek a tananyagba is, s ez egy rendszeres, színpaddal, színjátszással való kapcsolatot eredményezett. Az már országonként változott, hogy az iskoladrámák ösztönzésére milyen gyorsan és milyen szinten követték az egyházi sablonokat, a tananyagízü produkciókat megtagadó vagy meghaladó önálló anyanyelvi alkotások és bemutatók. Magyarországon például a 16. századtól kezdve a latin nyelvű drámaírás megindulása után nem sokkal feltűnnek a nemzeti nyelvű színpadi művek, amelyeket többnyire diákok visznek színre. Elsősorban Erdélyben és a Felvidéken, tehát a protestáns területeken megszületik a magyar vígjáték. A reformáció terjedése és vallási-ideológiai harcai idején a magyar nyelvű irodalmi alkotások egész sora lát napvilágot, melyek közül a leghatásosabb és leginkább művelt műfaj a dramatizált hitvita, amelyben az összecsapó nézeteknek élő történeti személyek, valós, árnyalt jellemek a megszólaltatói, akiken keresztül a szerzők igyekeznek ellenfeleiket eszmeileg tönkre zúzni. S közben létrehozzák az első magyar színpadi szatírákat, kitanulják a jellemábrázolás mesterségét. Majdnem vele párhuzamosan az ország német lakosságú városaiban a lutheránus iskolákban is latin és német nyelvű humanista drámákat mutatnak be a 16. század elejétől kezdve, sőt — miként azt Tallinn és Tartu iskoláiban ugyanebben az időben tapasztaltuk — Bártfán és Brassóban is kötelezővé teszik az iskolai előadásokat.

100 Az egyház volt tehát ebben az időben a legfőbb támogatója az iskolai színjátszásnak. Az iskolai nevelés szerves részeként az egyházi és nemesi körök ideológiáját tolmácsolták. Ám óhatatlanul teret kaptak a színjátszásban is a haladó gondolatok, az új eszmék, a népies és realista motívumok is. Hasonló folyamat követhető az észt színjátszás történetében, ahol a világiasodást siettette az a tény, mely szerint a 17. században az egyre gyakoribbá váló színházi bemutatókkal lassacskán kimerültek a klasszikus tartalékok, melyeket az 1631-ben alapított tallinni gimnáziumban addig rendszeresen bemutattak. S ekkor — hogy az érdeklődést fenntartsák —, olyan alkalmi darabok is színre kerültek, amelyek nem latin auktoroktól származtak, hanem a gimnázium tanárai írták. Ez pedig az engedmények megtételének kezdete volt, a szigorú kötelmek szerint rendezett ókori komédiák bemutatóinak korszaka után. S az első lépést hamarosan követte a következő is: az iskolai előadásokon fokozatosan abbahagyták a latin nyelv használatát. Nyugat-Európában ez a korszak már a pezsgő színházi kultúra virágkora. Angliában túl vannak Shakespeare-en, illetve darabjait az angol színházak állandóan műsorukon tartják, s egyre több angol városban épül állandó színház a 100 Szerk.: KLANICZAY Tibor: A magyar irodalom története 1600-től 1772-ig. Bp., 1964. 581—589. p. 101 Az Észt Szovjet Szocialista Köztársaság Vörös Zászlórenddel kitüntetett tartui „VANEMUINE Állami Akadémiai Színház magyarországi vendégjátéka. 1992. március 21—28. Bp. é. n. 1. p. 102 Szerk.: L. VÁLT—L. RAUDTITS—A. MIHKELSOO: Tallinn. Kratkij Enciklopediceskij spravocnik. Tallinn, 1980. 174. p. 96