Szabó István: Fejezetek az észt kultúra történetéből – A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok közleményei 53. (1995)

A hivatásos német színházban egyre sűrűsödő jelleggel ugyan, de még mindig csak esetenként bemutatott észt nyelvű produkciók korántsem azonosak az észt nyelvű színházi kultúrával. A bemutatók színvonala is alig valamivel több a műkedvelőkénél, messze áll ez még a század közepén is a komoly színpadi művészettől. Az első rendű feladat azonban ekkor nem is ez, hanem az induló és egykor majd valóban megszülető észt nyelvű színpadi művek bemutatóihoz a látogatottság biztosítása, a közönség fogékonnyá tétele. Mai kifejezéssel élve a „közönség megszervezése". Mint annyi más, elsősorban kulturális feladatot, ezt is a kis számú, de kifogyhatatlan energiájú nemzeti értelmiség: írók, költők, zenészek, tanítók, iskolázott emberek vállalják magukra. Felbecsülhetetlen munkát végeznek. Hiszen jóformán a semmiből teremtenek néhány év alatt pezsgő színházi életet. S ehhez nemcsak az tartozik, hogy ellátják a színházakat a nép igényeinek megfelelő, és kulturális színvonalát kielégítő darabokkal, de sok esetben maguk finanszírozzák az előadásokat, közreműködnek azok betanításánál, rendezésénél. Ezek az elsősorban népművelői és hazafias funkciót betöltő bemutatók nagy érdeklődést váltanak ki az észt nemzeti polgárságból és a vásárok alkalmával a városokba tóduló parasztokból. Lelkesedéssel nézik, várják a bemutatókat, igénylik a színházat, a színielőadásokat. A század közepétől kezdve az egész Észtországot átfogó, a nemzet eggyé kovácsolódását célzó munkában a színházaknak nélkülözhetetlen szerep jut. Oroszországban, ahol gyanakvó szemmel néznek minden új jelenséget, ahol ezrével működnek a rendőrállam fizetett kémei, besúgói, a nép politikai agitációkkal történő nevelése, szervezése reménytelen, kilátástalan vállalkozás. Csak áttételesen, az engedélyezett, bár erősen korlátozott kultúrakciókon keresztül lehet a tömegekre hatni. S itt válik a színház — mint leghatásosabb és legközvetlenebb ilyen eszköz — felbecsülhetetlen jelentőségűvé. Az észt műirodalom kialakulása után a színházak megalakulásával párhuzamosan íródnak az első észt színművek, amelyek, hogy az újszülött, az erős istápolásra szoruló észt színház közönsége számára vonzóak legyenek; igényeiknek megfelelő színvonalúak és jellegűek. Népszínmű stílusú zenés darabok, amelyek azonban nem színvonal alatti, értéktelen produktumok, hanem többek között Lydia KOIDULA (1843—1886) és August KITZBERG (1855—1927) színvonalas alkotásai, amelyeknek határozottan kitapintható politikai vonásuk is van. Ez a nagy létszámú, a történelmet irányító és nem pedig elszenvedő nyugati népek számára az esztétikai élmény teljességét csökkentő, zavaró tényező. Azonban itt, mint a több tekintetben hozzájuk hasonló megpróbáltatásokkal küzdő magyarságnál is, éppen ez a tökéletes művészi megoldásokkal párosult politikai célzatosság jelenti a konkrét tartalmat, a mű létrejöttének lényegét. Sőt ez teljesíti ki az esztétikai élvezetet. Érezhető, hogy a példázatokat hordozó drámai szituációk 118 Szerk.: L. VÁLT—L. RAUDT1TS—A. MIHKELSOO: Tallinn. Kratkij Ènciklopediceskij spravocnik. Tallinn, 1980. 175. p. 103