T. Bereczki Ibolya szerk.: Gyermekvilág a régi magyar falun: Az 1993. október 15–16-án Jászberényben és Szolnokon rendezett konferencia előadásai – A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok közleményei 50. (1995)

Lázár Katalin: A népi játékok szerepe az oktató-nevelő munkában

aránt megfelelnek (ezek nem feltétlenül ugyanazok minden óvodai csoportban vagy iskolai osztályban). Ezért tartom igen fontosnak, hogy a pedagógusokat képző intézményekben (óvóés tanítóképző, tanárképző főiskolák, egyetemek) legalább fél éves, elsősorban gyakorlati képzés szerepeljen ebből a témából a kötelező tárgyak között. Ennek tematikáját 28 órára ki is dolgoztam, és az ELTE Folklór Tanszékén az 1992/93-as tanév 2. félévében speciális kollégiumként, tehát fakultatív módon föl is lehetett venni. A lehetőséget 7 hallgató használta ki, akik közül egy sem morzsolódott le, s bár ez a létszám nekem kevésnek tűnt, egyetemi oktató kollégáim meggyőztek arról, hogy az átlaghoz képest népes csoport járt hozzám. A résztvevőket év végén megkérdeztem, hogy mi a véleményük az általam előadott témáról és a gyakorlati oktatásról (játékokat minden egyes alkalommal tanultunk, s elmentünk gyűjtőútra is); valamennyiük egybehangzó véleménye szerint ez a stúdium élvezetes és hasznos volt. Célomat tehát náluk elértem: kedvet ébresztettem bennük a játszáshoz és a játéktanításhoz. Természetesen a tanításra kiválasztott játékanyagon kívül a tanítás módszere is a tanár egyéniségétől függ. Nekem sikerült egy eléggé fárasztó, de nagyon hatásos módszert találnom, mégpedig magában a hagyományban. Ott ugyanis a gyerekek egyszerre tanultak szöveget, dallamot, játékmódot, mégpedig utánzással; senki sem állt oda elmagyarázni a szabályokat, még kevésbé külön megtanítani a szövegeket, netán még a dallamoktól is elválasztva őket. Persze az én helyzetem valamivel nehezebb volt, hiszen az egész csoportból senki nem tudta a játékot, ezért - legföljebb egy-két rövid mondatban - kénytelen voltam elmondani a játék lényegét, hiszen nem volt kit utánozni. Az aprólékosabb részletszabályokról azonban csak akkor beszéltem, amikor azok megjelentek a játékban (pl. a „Tüzet viszek"-ben a „záptojás"-ról csak akkor esett szó, ha valaki nem vette észre a mögé dobott kendőt, ill. ha nem fordult elő ilyen, akkor a játék végén megemlítettem). Ennek a módszernek az a lényege, hogy szöveget, dallamot, térformát, cselekményt együtt, egy egységben ad át a gyereknek, akinek a számára a játék így élmény lesz, nem pedig elsajátítandó 693