T. Bereczki Ibolya szerk.: Gyermekvilág a régi magyar falun: Az 1993. október 15–16-án Jászberényben és Szolnokon rendezett konferencia előadásai – A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok közleményei 50. (1995)
Kapros Márta: A gyermek családon belüli nevelésének változása a nógrádi falvakban
ni az öregasszonyt, az sértődötten rávágta: „Mi az, utálod? Én se szart eszek a számval!", s folytatta az etetést tovább. Ahogy a gyermek értelme nyiladozott, kezdték rászoktatni az illendőnek tartott viselkedésre: köszönés, tanulja meg a nevét, ha megszólítják, válaszoljon, a nagyok beszédjébe ne kotnyeleskedjék bele, tisztelettel közelítsen az idősebbekhez, fogadjon szót stb. Mindez konkrétan megfogalmazott szabályok gyakori hangoztatása révén történt, a szabályok értelmezésére, megindoklására nemigen került sor. Adott helyzetekben gyakoroltatták betartásukat a gyermekkel, érdem szerint dicséret vagy dorgálás, a „nagyobbkánál" emeltebb hangú figyelmeztetés, esetleg „nyakleves" járt érte. Minderre elsősorban az anyának volt gondja, alkalomszerűen azonban bármelyik felnőtt családtag, idősebb testvér is hozzájárult a kisgyermek ilyetén neveléséhez. 5 Nagyobbaknál a helyes, illendő viselkedés tanítása már kevésbé direkt formában történt. A - javarészt tiltó - szabályoknál nagyobb hangsúlyt kapott az idősebbek személyes példája, illetve a példázatok, akár a valós életből merítették azokat, akár a folklór világából. Továbbá igyekeztek fokozottan ellenőrizni a gyermeket, vagy megelőzni, kiküszöbölni az olyan helyzeteket, amikor az helytelenül viselkedhet. Mindezek a belenevelődés tipikus módszerei, amelyeket többnyire spontánul alkalmaztak. A vallási nevelés iskoláskor előtt ugyancsak elsődlegesen a globális családi nevelés része volt. A kollektív családi imádkozások, vallásos éneklések, evangélikusoknál a bibliafelolvasások alkalmával jelenlévő gyermekből fokozatosan résztvevő lett. Amint beszélni kezdett, tanítgatták a keresztvetésre, egyegy rövidebb imára, fohászra. S felszólításra az apróság készséggel produkálta magát, mert az elismerés, dicséret nem maradt el. Karonülő kortól többnyire vitte az anya a templomba. Ha pedig már viszonylag nyugodtan megmaradt a szertartás alatt, többgenerációs együtt élő családban a nagyanya is szíve5 Vö. Szabó L.: 1989. 385-386, 461
