Makkay János: A magyarság keltezése – A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok közleményei 48. (1994)

azonban szembekerültek a Karoling-egységgel, elsősorban egy olyan rendkívüli uralkodóval, mint Nagy Károly, és ez logikusan bukásukhoz vezetett egy olyan területen, amely három hatalom — a Karolingok, Bizánc és a maradékot ügyesen megszerző bolgár-szláv állam — érdekövezetébe esett. Katonai és politikai vereségük után — annak ellenére, hogy a társadalom zömét alkotó alávetett réteg kulturális és nyelvi felszívódása nem következett be — megkezdődött a Kárpát-medence legjelentősebb ethnikai tömbjének, az osmagyarsagnak a szétesése (mivel még önálló törzsi szervezetük is széthullóban lehetett). Mint Mályusz Elemér írta volt, "...az állami önállótlanság a nép gyengülését, sőt szétszóródását is jelenti, viszont az Arpád-nemzetség uralmának megalapításával a magyarság népi erőinek fokozása jár együtt." Az addigi kísérletektől valóban teljesen eltérő esemény 895-ben Árpád népének a honfoglalása volt. Ez, az osmagyarsagnak török fajú és nyelvű vezető réteg általi utolsó megszervezése megállította és viszszafordította az asszimilációs folyamatokat. Hiszen az új uralmi rend elzárta, sőt az adott nyelvi határoktól ismét távolabb (nyugaton a Bécsi erdőn túlra) tolta ki a politikai határokat, amelyeket a gyepűk újbóli kiépítésével is megerősített. Éppen úgy történt ez, ahogyan a korai bolgár államszervezet az általa megszervezett szláv törzseket "megvédte az asszimüációtól". (Éppen ez a hasonlóság mutatja, hogy az Árpád uralmi területére került korábbi népek között a szlávság aránya nem lehetett meghatározó, mert akkor az új hatalom a szlávokat védte volna meg az asszimilációtól). Ugyanakkor Árpád népe — mint az ősmagyarságba akkortájt már valószínűleg beolvadt késő avar kori onogurok rokona — bizonyára tudatában volt e rokonságnak. Sőt, törvényszerűen elkezdődött az ő beolvadása is. Végeredményben akárhányszor is szervezték meg törökök az ősmagyarokat, annyiszor olvadtak be ők maguk. A finnugor magyarság idekerülését Baján népének vagy az onogur főnököknek köszönheti, fennmaradását viszont Árpád honfoglalóinak. Bekövetkezett ugyanis az, amire addig nem volt példa a török nyelvű népek történetében (kivéve a dunai bolgár államot): Árpád, a fényes tehetségű hadvezér és államférfi kezébe került a vezetés, és ő sikeres dinasztiát alapított (talán nem véletlen, hogy nevét újabban nemcsak "árpaszemecské"-nek magyarázzák, hanem más török etimológiával "felkent értelmet kapott". A már ismert török ár 'férfi, hős'+egy iráni pád Védelmező, őrző, állhatatos, szüárd, kemény, trón, hatalom, 160