Makkay János: A magyarság keltezése – A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok közleményei 48. (1994)

arra, hogy Magyarország korai középkori leleteinek megítélésénél segítségünkre legyenek." Egy másik magyarellenes felfogás a dáko-román kontinuitás elfogadására a honfoglalás körüli lakatlanság, pusztaság téveszméjét használja fel. Már a múlt században így írt egy magyargyűlölő erdélyi szász, Fr. Müller, a százhermányi (Honigberg/Huntschprich, Hárman) temető lakosságát romanizált őslakosságnak tartva, amely megérte [volna] a honfoglalást: "...so sträubt sich unser geschichtliches Gewissen auch schon lange hergehen eine solche Auslegung des Geysaschen Desertums, wonach unsere Vorfahren hier in eine menschenle827 ere Wüste eingewandert sein sollten." 7.3. Mindez viszonylag jó összhangban van Szűcs Jenőnek a felfogásával: az új kutatási eredmények "Együttesen kizárnak ... bizonyos korábbi határozott vélekedéseket, legfőképpen egy 9. század végére datált 'népszervezés' egyszeri mozzanatából levezetett etnogenetikai elképzelést, ... anélkül azonban, hogy helyébe hasonló határozottsággal bizonyosságokat iktatnának." Ebben a korábbi, a harmincas-negyvenes években általánosan elfogadott (ebben nem értünk egyet Szűccsel!) elképzelésben a megadott 'koordinációs' pontok szerint rendeződtek el a nyelvészet és az anthropológia eredményei is. Szűcs szerint a Dontól nyugatra került, testvéreitől elszakadt magyar résznél (lásd Moravcsik Gyula modelljét in 5.6.!) talán már a 6—7. századtól kezdve megindult és 2—3 évszázad során megtörtént a magyarság ethnikai kialakulása, az összeolvadás. A magyarság tehát viszonylag korán (azaz nemcsak 800—830 táján) "...kiszakadt és viszonylag eltávolodott a törökös népek elegyedésének, kavargásának ... katlanából." Modellünk szerint az ősmagyarok e kavargó katlanból nemcsak viszonylag nyugatra távolodtak el, hanem részben talán már hunokkal, de valószínűbben korai avarokkal a Kárpát-medencébe is bejutottak, oda, ahol az összeolvadás 626 után, majd 670—680-at követően az onogur-magyar együttélés két évszázadában békés körülmények között ment végbe. Szűcs más szempontjai is jól ide illeszthetőek: sűrű homály borítja a magyarság 7—8. századi történetét, hiszen "...a magyarság a 6—9. századi forrásokban ama népnevek mögött lappang, mely politikai keretekbe beletartozott, vagy belőlük kiválván a külső szemlélők — főként bizánci írók — szóhasználatában örökölt (onogur, szavir, türk stb.) saját nevére, a magyar név és népalakulat kapcsolatára e döntő jelentőségű 142