Makkay János: A magyarság keltezése – A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok közleményei 48. (1994)

a bolgároktól északra, a Duna, a Kárpátok és a Dnyeper között, [lényegében tehát Etelközben] élt. Ezek, és más meggondolások alapján (lásd 3.7.6. és 8.4.!) komoly mérlegelést igényel annak a lehetősége, hogy iráni jövevényszavaink egy részét attól az óriási lélekszámú szarmata népességtől vettük át az Alföldön, amely a hun uralom összeomlása után a korábbi lakhelyén maradt és megérte a 8. századot. Hogy egy ilyen lehetőségnek inkább felfogásbeli, semmint elvi akadályai vannak, arra jó példa Melich Jánosnak egy 1924-ben írott levele: "Hogy a szarmata nép nem tűnhetett el nyom nélkül. Az logikailag igaz, de ilyet bizonyítani kell tudni, mégpedig nem analógiákkal, hanem pozitív adatokkal.... A szarmata nyelv iráni nyelv volt,... nyelvüknek hazai földrajzi neveink között egyetlen egy nyomát sem tudtuk kimutatni." Nézetünk szerint az ősmagyarság kaukázus-vidéki tartózkodása az, ami nincs és soha nem is volt pozitívan bizonyítva. Másként áll viszont a helyzet, ha itt átvett iráni szubsztrátumot tételezünk fel a Kárpát-medencébe legkésőbb a 7. század végén bekerült ősmagyarok nyelvében. Ha tehát iráni jövevényszavaink egy (hangtanilag 4—6. századinak tartható: lásd 5.2.!) részét nem egy teljességgel bizonytalan alán rétegből, és főleg nem egy, csupán az iráni átvételek kedvéért feltételezett 5—6., 7. vagy 8—9. századi kaukázusi tartózkodás új-iráni, óoszét — alán rétegéből vezetjük le, hanem a szarmatákkal—alánokkal való volga-vidéki és sztyeppi érintkezés és szükségszerű találkozás adsztrátumaiból, valamint a Kárpát-medencében itt talált szarmaták—alánok tényleg 4—6. századtól továbbélő szubsztrátum-rétegéből. A szükséges pozitív bizonyíték ebben az esetben egyszerű: az őstörténet modern felfogásának az a tétele, amely elsősorban a hosszú időn keresztül egy helyben lakó és maradó népességek szívós fennmaradására épít ide-oda vándorlások helyett. Különösen akkor, ha azok olyan nagy lélekszámúak voltak, mint az Alföld sokezernyi lelőhelyéből kiindulva a szarmaták lehettek. Akik egyébként Augustus korától a hunokig, tehát négy évszázadig önálló tényezőt jelentettek az Alföldön. A szarmaták iráni nyelvéből pedig azért nem lehetne kimutatni fennmaradt hidronímiát, mert alföldi lakterületükön csak néhány nagy folyó van, amelyek neve ősi — alighanem indoeurópai — örökség volt már a szarmata korban is, pl. Tisza, Körös, Maros. Ehhez tartozik még az az ellentmondás is, amelyre Györffy György figyelt fel a régi Gesta (Ricardus által megőrzött) szövege és Anonymus 130