Kaposvári Gyöngyi – Bagi Gábor szerk.: Jubileumi tudományos ülés a jászkunságiak bácskai kitelepülésének 200. évfordulóján: Kisújszállás, 1986. április 19–20. – A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok közleményei 44-45. (1989)

Kaposvári Gyöngyi: A kisújszállási földművelés szókincse

nosságok taglalása után fordítsuk figyelmünket a szókészletben megmutatkozó eltérésekre l Az elmúlt kétszáz évben nagy változások játszódtak le gazdasági, társadalmi téren, s ezek alól a földművelés sem volt kivétel. A hagyományos paraszti gazdálkodás némiképp módosult: korábban nem ismert eszközöket kezdtek használni, megjelentek például a gépek nagyobb számban, új termelési módszereket fejlesztettek ki, és még sorolhatnánk tovább. Ez az átalakulás - szükségszerűen - nyomot hagyott a nyelvben. Míg a földművelés alapszókincsének jórésze — eredetét tekintve — jövevényszó, addig azok között a szavak között, amelyekkel az utóbbi kétszáz évben növekedett ez a szókészlet, csak elvétve találunk ilyet. Pacséron ismert a lisica, ez kaszafajta Pénovátz Antal az említett szótárban azt a magyarázatot fűzi hozzá, hogy: „Nevét védjegye után kapta. A védjegyen írt Lisica (helyesen ejtve liszica) szerb sző, magyarul rókát jelent. Innen nevezték ezt a kaszát még rőka-üsica kaszának is." A summás latin eredetű jövevényszó, 1883-ban említik a források, csak Kisújszállásról van róla adat. A traktor nemzetközi szócsalád tagja. A kombájn is idegen eredetű. A jövevényszavak csak elenyésző töredékét képezik a gyarapodásnak, az új fogalmak megnevezésére a meglévő nyelvi elemekből alkottak új szavakat. Az ilyen, úgynevezett belső keletkezésű szavaknak főként két igen gyakori típusa található meg a vizsgáit anyagban: az összetétel pl. cséplőgép, vetőgép, géptulajdonos, kazalmester, rudasgyűrő, talajerő, haszonjószág és a szóképzés pl. gépész, asztagos. Megállapíthatjuk tehát a szókincs tanulsága alapján, hogy az elmúlt két évszázadban a földművelés terén nem következett be olyan idegen eredetű gyökeres változás, mint a honfoglalást megelőző és követő időszakban; valamint levonhatjuk azt a következtetést, hogy nyelvünk a XVIII. század végére, a XIX. század elejére elért egy olyan fejlettségi fokra - kialakult szókészletével, képzőrendszerével, grammatikai szabályaival —, hogy a földművelésben jelentkező új dolgok megnevezésében nem szorult külső segítségre. Ez a nyelvi gazdagság, a szóalkotásra való képesség és erő azonban - elemzendő témánk szempontjából - azzal a következménnyel is együtt járt, hogy az egymással állandó, szoros kapcsolatban nem lévő települések nyelvezete törvényszerűen különbözni kezdett egymástól. Az előadásban nem ejthetünk szót valamennyi eltérésről, ezért csak néhány jellegzetes példát említek. 167