Kaposvári Gyöngyi – Bagi Gábor szerk.: Jubileumi tudományos ülés a jászkunságiak bácskai kitelepülésének 200. évfordulóján: Kisújszállás, 1986. április 19–20. – A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok közleményei 44-45. (1989)
Dienes Erzsébet: A népi gyógyászat Kunhegyesen
Dienes Erzsébet: A népi gyógymódok emlékei Kunhegyesen A kunhegyesi református halotti anyakönyvek adatai számos tanulsággal szolgálhatnak egyebek között a község gazdasági, társadalmi vagy egészségügyi helyzetére nézve. Előző dolgozataimban az adatokból következő néhány gazdasági, társadalmi, illetve történeti vonatkozású tényt összegeztem. Jeleztem azt is: a község egészségügyi viszonyainak már eddig is ismert adatait jól kiegészíthetik azok a következtetések, amelyek a betegségek megnevezéséből, illetve az elhalálozások okaiból levonhatók. Az anyag rendezése során kiderült, hogy a betegségnevek nagy része egyezik a XVII—XVIII. századi orvosi könyvek, elsősorban a Pax Corporis adataival. E tényből kiindulva a község legidősebb — 80—90 év közötti — lakóitól megkíséreltem összegyűjteni azt az emlékezetben még élő tudásanyagot, amelyet Kunhegyesen az egyes betegségek okaira, természetes gyógymódjára nézve még az I. világháború előtt ismertek. E jelen dolgozat ezt a már szájhagyományban is nagyon kevéssé élő anyagot tartalmazza. A népi gyógyítás ismeretanyaga nem nagy. Ez a tény Kunhegyesnek a XX. század elejétől számított viszonylagosan fejlett egészségügyi ellátottságában is gyökerezik. A községnek már 1879-ben 3 orvosa, 1 gyógyszertára; 1906-ban 2 gyógyszerésze, 1 járási, 1 községi és 1 magánorvosa volt. 1925-ben 4 magánorvos, 5 magánbába és 2 gyógyszerész működött a községben. 1938-ban 1079 légköbméteres egészségházat adtak át. 3 Az adatközlők elmondták, hogy már az I. világháború előtt megbüntették a családot, ha meghalt egy családtag, s előzőleg, betegség esetén nem hívtak hozzá orvost. Természetesen a szegényebbek ennek ellenére igyekeztek az akkor még általánosan ismert, hagyományos, megbízhatónak hitt házi gyógymódokat alkalmazni, orvost csak akkor hívtak, ha a betegség szemmel láthatóan súlyosbodott: olyankor pedig gyakran már az orvos sem tudott segíteni. Az I. világháború előtt az akkor élő öregek még elsősorban abban az orvosban bíztak, aki a községben az amúgy is ismert, természetesnek tekinthető gyógyító eljárásokat alkalmazta, illetve gyógynövényeket ajánlott a drága patikai készítmények helyett. Ilyen orvos volt az emlékezetben még most is élő, 1900 körül már öreg „Kovács doktor", aki pl. a tüdőgyulladást a hagyományos ecetes-vizesruhás keresztkötéssel gyógyította; a megfázásra, hurutra pedig könnyen megszerezhető, eset170
