Bellon Tibor: Karcag város gazdálkodása. Földművelés. – A Damjanich János Múzeum közleményei 34-35. (1973)

tatással ez a kép árnyaltabbá tehető. A családi szükségletre termelt köles vetésterülete sohasem haladta meg az egy, maximum két katasztrális holdat. Azt tartották, hogy legjobb a kölesnek a nedves, vizes kötött talaj, de minden földben jól megtermett, ha jól előkészítették. Általában csak egyszer szántották meg a.földet a köles alá. Fontos müvelet volt viszont a boronálás. Általa porhanyós talajt nyertek. Mások szerint szinte mindegy is, hogy milyen földbe vetik a kölest» a sikeres termés attól függ, hogy eléggé poros-e a fölei. Ha porba vetették, jol termett. Egy katasztrális holdba egy véka kölest szórtak el. Sokkal dúsabb levélzetü, bokrosabban, nő, mint pl. a búza, ezért a vetése is ritkább volt. Apró magva lévén több mag ment egy hold földbe» ezért csak a búza mennyiségének negyedét kellett vetőmagként használni egy egységnyi földbe. A köles alá a földet május körül szántották meg. Az idézett történeti anyagból kitűnik, hogy ennek több évszázados hagyománya van. Általában szokás volt az, hogy a kölest olyan földbe vetik, amelyet abban az évben már más növénnyel hasznosítani nem tudtak. Gyakran előfordult, hogy ha a kukorica vetés nem sikerült, akkor a földet megboronálták és kölessel vetették be. Olyan is előfordult, hogy a buzavetés mélyebb részeit viz nyomta meg, mely csak késő tavasszal vonult le. A kiázott búza helyére minden esetben kölest vetettek. A történeti anyag felsorakoztatásakor utaltunk a kölesér földrajzi névre, mely a nádudvari határ felől Karcagra törő vadvizeket volt hivatva felfogni, ezáltal az ott elterülő kö— lesföldeket megvédeni. Az emlékezet is számontartja ezt a területet, mint legjobb köLestermő részt, mert a lapos, vizes — 88 —-