Bellon Tibor: Karcag város gazdálkodása. Földművelés. – A Damjanich János Múzeum közleményei 34-35. (1973)

kerüljenek a vetőmagba. A magyar fajta kukoricát szerették — ez kevés szemű volt, s nem nyúlánk,, nem оЗуап mint a mostan termelt lófogu. Kb. a századfordulón kezdte kiszoritani a magyar fajtát a lófogu. Több ember tovább is ragaszkodott a megszokott fajtához. Mig a búzából mindig a másodévest használták vetőmagnak, azt tartották jónak, kukoricából és más gabonafélékből az azévben termettet is alkalmasnak találták a vetésre. Ezt azzal magyarázták, hogy a nyáron aratott búza még nagyon nyers, nem szabad a földbe vetni, a tavaszi vetésű magvaknak viszont van idejük jól kiszáradni. A búzát - mint arra utaltunk is - leginkább szeptember végén, október elején vetették. Ekkor a beérett kukoricát már letörték, a csutkát levágták, s hazaszállították. Az ekkor elvetett mag gyorsan kikelt, szépen kibokrosodott. A később ve tett búza nem kelt ki olyan jól, nem is bokrosodott annyira. A varjak is könnyebben kiszedték a földből a magot. Az ilyen vetés rendszerint nagyon ritka lett. A tavasziakat is többnyire az ősszel megszántott földbe vetették. Ilyenkor azt a földet megboronálták, s szórták is bele az árpát, zabot. A kukoricának mindig tavasszal szántották meg a földet. A tavaszi kalászosok vetésének van egy jellegzetes helyi szokása, az úgynevezett fagyon vetés. Az ősszel megszántott földet tavasszal, február, március folyamán — addig, mig a föld fagya ki nem ment - megboronálták. A teteje már annyira felszáradt, hogy rá lehetett menni, viszont az alja még fagyos volt. Az alig néhány cm—t engedő fagyon az igy megboronált, megfogasolt földbe mindjárt beleszórták a magvakat, majd tövis, vagy leveles boronaval betakarták. Ennek abban volt a nagy előnye, hogy a földet nem taposta, nem nyomta ugy össze az ember, gép és állat. Az idős adatközlők a mai gazdálkodás e— - 138 -