Bellon Tibor: Karcag város gazdálkodása. Földművelés. – A Damjanich János Múzeum közleményei 34-35. (1973)

kor icaszár, szalma, törek/ együtt a tanyákon is tallózott állatok etetésére. Számitásaink szerint a rét avar füvén élő szilajon tartott állatlétszám nem sokkal haladhatta meg a lo %-ot. De a szilajon teleltetett állatok számára is biztosítani kellett minimális takarmányt boglyákban arra az időre, ha végképp nem tud magának a hó alól táplálékot szerezni. Adataink vannak arra is, hogy ha ilyen formán sem volt biztositva, hogy együtt maradjon a szilaj lulya, vagy ménes, akkor hazavitték a tanyára, s ott teleltették egy darabig. Mindezekből az következik, hogy a karcagi állattartásnak nélkülözhetetlenül fontos alapja volt a rétgazdálkodás. SZABÓ Mátyás megállapítását, miszerint az Alföldön a legelők és gyepek értéke mindig alatta marad a szántóföldeké— l°-6 , , nek, teljes mertekben osztjuk azzal a megjegyzéssel, hogy ténylegesen a Jászkunságban éz az állapot van, mivel alapvetően a szántóföld, pontosabban a tőkeföld határozta meg valakinek a vagyoni, társadalmi állapotát. Ebből következik az is, hogy a kaszáló is .járulékos föld« melyet évenkénti újraosztással éltek. Tehát az állatállomány mennyisége nagy mértékben függött attól, hogy el birja-e a határ tartani. S mivel az adott élésforma mellett meg volt határozva, hogy mennyi jószág járhat a legelőkön, s mennyinek lehet téli takarmányt gyűjteni, előbb utóbb korlátozó intézkedések megtételére került sor. Ezek az intézkedések a birtokviszonyok kifejeződései voltak, bennük e viszonyok öltöttek testet. Mivel a redempciós összeg az egész határra szólt, az egyesek által befizetett hozzájárulás is a határ egészére vonatkozott. A tőkeföld ennek a szimbóluma volt, mely minden jog alapját képezte. Ezért is érthető, hogy miért volt szoros függvénye a járulékföldek mellett a rét és a legelő is a tőkeföldnek. 99 -