Benedek Gyula: Tiszapüspöki története – A Damjanich János Múzeum közleményei 26-27. (1970)

fektetését. A nagyprépost rövidesen levélben értesítette Chiovinit, hogy a káptalani tanács elfogadta javaslatát. Az uradalom besenyszögi részén már 1918 tavaszán 4000 holdra meg volt a vevő. Tiszapüspökiben — &: közben megalakult Munkástanács kezdeményezésére — 1918. december 5-én kezdték a frontról hazatért, földet igénylő katonák összeírását. A földosztásból azonban nem lett semmi, mert az Országos Vallásalap, akinek az engedélye kellett a megvalósításhoz, felsőbb sugallatba nem járult a földek kiosztásához. (299) A Szatmári Káptalan földjeinek mennyisége az 1911. évi összeírás szerint 3728 katasztrális hold volt: ebből szántó 2431, kert 4, rét 146, legelő 885, terméketlen 258 katasztrális hold. Kataszteri tiszta jövedelme 22.509 aranykorona. Földjeit zömmel nagy haszonbérlők kezelték, de a zselléresedési folyamat századeleji fokozatos növekedésével mindinkább béreltek földeket a községi lakosok is. 1911-ben Windisch János kb. 2700, míg mások: Külley Béla és társai törökszentmiklósi lakosok, Polgár István és 40 társa, M. Vincze István és két társa helybeli lakosok együttesen kb. 1000 holdat haszonbéreltek, (300) A káptalan földjei termőképesség szerint rátákra voltak osztva, ennek megfelelően minden rátának más volt a haszonbérleti díja. 1910 körül a farkasdombi rátáért tizennyolc, a borzháti és a peresi rátáért harminckettő-harminchat kilogramm búzát kellett fizetni kisholdanként. Az uradalom felügyeletét legfelsőfokon, Szentgyörgyi Jordán Károly dékánkanonok végezte Szatmárnémetiből. Az uradalom helybeli intézője 1914-ig Nemes István,* 1914—1924 között pedig Chiovini Ferenc volt. A község mezőgazdaságának arculatát a káptalan földjein működő bérgazdaságok szabták meg, ezek közül is legjelentősebb volt Windisch János bérgazdasága. Windisch János valamivel a századforduló előtt került Tiszapüspökibe. Megfelelő anyagi erővel rendelkezvén, teljes egészében megvásárolta elődje, Kovásznay Zsigmond gazdasági felszerelését és állatállományát. Windisch alapvetően állattenyésztésre rendezkedett be, amelynek hírnevét már Kovásznay megalapozta. Lóállománya arabs és Orlow törzsek keresztezéséből kitenyésztett rendkívül szívós fajta volt, amelynek egyedei rendre nyerték az országos távhajtó versenyeket. Sertéstenyészetéből évente átlag háromezer darab került piacra. Az állatállomány legértékesebb része ebben az időben a ridegen tartott három gulyája volt. A fejősgulya, a szüzgulya (borjúk, tinók) és a magyargulya egyedeit — amelyeket nyáron a Nagyszögszigeten, télen a Kistanyán fedél nélkül tartottak — csak az állam és az amerikai farmerek tudták megvenni. Windisch ekkor még kevesebb súlyt fektetett az agártenyésztésre, habár az oíjszágos versenyeken már ekkor is jól szerepelt velük. Az állatállományt az 1919-es események teljesen elsöpörték, csupán huszonhat szilaj csikót tudtak összeszedni a megyében, amelyek mind az evakuáló Vörös Hadsereg, mind a románok hajtásából szétfutottak. (299) * Nemes István 1914-ben elhalálozott. 143