Kormos László: Kunmadaras fejlődéstörténete termelőszövetkezeti községgé alakulásáig – A Damjanich János Múzeum közleményei 11-14. (1967)

\ megbízottai közös megegyezést írtak alá, mely alapját képezte az 1720 után újratelepült többi nagykunsági községek által alkotott Nagykun kerületnek. Madaras részéről a konkordancia megkötésénél teljes jogú megbízott Gál Mihály bíró volt, aki 1728-ban Nagykunsági kapitány lett. A megegyezés sarkalatos pontjaként a földesúri terjeszkedés meggátlása szerepelt. Kijelentették, hogyha Szabolcs vármegyéből a szegénységet rabolni és üldözni a Nagykunságra jönnek, akkor menten egymás védelmére kelnek a községek úgy, hogy „fejük fennáltáig egymást rabolni és hurcolni" nem engedik.

5 E védszövétség közvetve privilégiumuk visszaszerzésének előkészítőjévé vált. Kulturális életükről kevesebb adat maradt fenn. A XVII. században már fennálló iskolai oktatást újratelepülésük után azonnal megkezdték. Az iskola a Debreceni Református Kollégium partikulájaként működött. Az iskolai oktatás 1712-ben már folyt. 1712—13. iskolai évben Makiári István, 1714-ben Pákozdi Pál, 1715-ben Szentpéteri István, 1716—13-ban Igmándi István, 1719—21. között Vátzi István volt a schola mester. A madarasi iskola 1735-ig egy tanerős volt.

6 A szatmári békekötés után kezdődött meg a Habsburg abszolutisztikus hatalom kiépítése. Eleinte lényegtelen gazdasági életük miatt földesúri és államhatalmi elnyomás nem terjedt ki a Nagykunságra, sőt 1715. évi 34 tc.-ben a bécsi udvar Ígéretet tett a Nagykunság és Jászság elzálogosítási árának kifizetésére. Ez nem történt meg, de a Német Lovagrend hűbéruralma alól a Pesti Rokkantak házához kerültek, mely magának megváltotta az elzálogosított Jászkunságot. Ennek következtében hamarosan kikerülhetetlenné vált jobbágysorba süllyedésük. A madarasiak 1720-ban kénytelenek voltak a földesúri beszolgáltatásra megegyezni és a hatalmi nyomás előtt meghajolni. Önálló faluközösségi szervezetük azonban megmaradt, nagykunsági védelmi szövetségüket 1720 után is megőrizték és a Jászsággal és Kiskunsággal karöltve mindent elkövettek privilégiális jogaik visszaszerzésére. Ezt a harcot 1720—1745 között vívták. Egybeesett az az ország parasztságának antifeudális küzdelmével, de sokkal eredményesebbnek bizonyult. Szabadságjogaik védelmében folytatott harcuk sokrétűsége több összetevőből adódott. Jogi tiltakozásuk ősi kiváltságaik és hagyományaikhoz való ragaszkodáson alapult. Énnek azonban csak látszat, papíros engedményekben látták hasznát, ugyanakkor gazdaságilag leszegényedtek, a rájuk kényszerített földesúri és állami terhek miatt. Kénytelenek voltak más módszerekkel is harcot nyitni. A kezdeti időszak jobbágybeszolgáltatás megtagadása a szatmári 48